Szabó Dezső:

AZ “IGAZSÁG”

Zola tanulmány- kötetei kerültek a kezembe egy marseille- i antikváriumban. Hazavittem őket kis tengerparti szállómba. És rég nem volt olyan muris esetem, mint ezekkel a könyvekkel.

Tenger volt, nap volt, boldog sugárzó végtelenség volt. És én egyik sziklán heveredve, el- elolvastam egynéhány oldalt e könyvekből. Rettenetes ökölcsapásokat osztogat szét az öreg ezekben a könyvekben. És mikor az ökle rácsattog egy író, festő vagy szobrász hátára, mindig ugyanaz a refrén dübörög ki belőle: - te meghamisítottad a valóságot. A te műved nem igazi művészet, mert nem igazság. Csak az igazság lehet művészet. Igazságot! Igazságot!

Megvallom, hogy a tenger és a nap díszlete mellett roppant komikus volt az öregúr hadakozása, aki különben ezek megírásakor még nem is volt öreg úr.

Mi az, hogy: igazság a művészetben?

Corneille Cidje annak idején úgy győzött kora divatos drámái csinálmányaival szemben, mint a vérité dans l' art, mint az igazság úttörője a művészetben. És nekünk már hallatlanul mesterkélt az öreg spanyol, amikor lemérnek neki egy jó pofont s ő erre egy szabályos dikcióba kezd, gonddal vigyázva a retorika minden szabályára. Az pedig a mi szemünk előtt már egészen fergetegesen komikus, mikor Chimene, meglátva apja fiatal gyilkosát, gyásza első lázában nem tud más megbotránkozási okot találni, mint ezt: - Miért jössz fényes nappal? - Ezért merném ezt a részt így fordítani magyarra:

Akkor gyere, mikor mondom,

Csizmád sarka ne kopogjon...

Pedig ez a két jelenet akkor a lélektani igazság és lelki fenség netovábbjai voltak.

A romantikusok megint azzal kezdték püfölni a klasszikusok parókiáit, hogy meghamisították a valóságot. És azzal verték a mellüket (meg a klasszikusokét), hogy ők hozzák “az igazságot” a művészetbe.

És íme: a később jött Zola öklei alatt kisült, hogy az, amit ők “igazságnak” mondtak, mindössze egy új modor, egy csomó színesebb és erősebb szó, de éppen olyan hamis valóság, mint a régiek.

De hélas, lassanként Zola is apja lett fiainak. És ezek a fiúk most már az ő igazságát kezdték ki. Megint csak kisült, hogy amit Zola igazságnak mennydörgött: az voltaképpen egy csomó valóságot megnyirbáló teória, elfogultság, egyoldalúság, megint csak modor és egy csomó színes, nyers szó. Zola hazugnak, hamisnak mondta a Kaméliás hölgy érzelmes kokott típusát. Az utána jövők pedig ugyanazzal a gondolatmenettel mutatták ki a Nanák, Mouquettek és más szorgalmasabb hölgyek hamis voltát. És így tovább.

Mármost: ha már minden hazugság volt úttörő igazság az irodalomban és minden úttörő igazság hazugság lett ugyanott: mi az igazság a művészetben?

Minden és semmi.

Az igazság legmélyebb életérdekeink lírája. Életérdekeink pedig ösztönösen el akarják pusztítani a tőlük különböző érdekeket. Ezért falja fel egyik kor művészi igazsága a másikét. Aki bírja és marja: az az igazság.

Az irodalom és művészet történetében csak ennek a tételnek teljes horizontjában lehet szerves és megmutató ítéleteket mondani. Jellemző például az az egészen buta elbánás, ahogy a mi régi gyönyörű és kedves népszínműveinket lesajnálják az igazság szempontjából. Ezek a népszínművek a bidermájer léleknek voltak édes, könnyes – kacagásos igazságai. És azok, akik bútorokban, képekben, egyéb műtárgyakban ájulásig élvezik a bidermájer termékeket: e teljesen azonos irodalmi megnyilvánulásokkal szemben nem tudnak eléggé szigorúak és valóságot követelők lenni! Miért? Meg tudnám mondani, de tekintettel vagyok arra, hogy nemsokára megszületik a kis Jézus.

Mi már most az olvasó, a műélvező szempontjából az igazság az irodalomban és a művészetben?

Minden, ami az írott vagy más műalkotásból az olvasó vagy műélvező testi vagy lelki életének akarattalanul élő elemévé tud átmenni: igazság. Természetes, hogy így műveltség, társadalmi osztály, kor, egyéniség etc. szerint rendkívül sokféle művészi igazság van.

Lehetetlen receptet adni arról, hogy egyes esetekben milyen tényezők éltetnek igazsággá valamely részletet egy irodalmi műből az olvasóban. Példát mondok. Dárdarázó Vili (Shakespeare) a Macbethben főhősével meggyilkoltatja Bancot. Este a vacsoránál aztán a megölt Banco szelleme megjelenik a Macbethnek. És ez a szellem oly valóságosan vérdermesztő, hogy mi hiszünk igazságában. Tegyük fel mármost, hogy én írok egy modern Macbethet. Ebben a főhőssel meggyilkoltatom – mondjuk: Pekár Gyulát. Mi a fészkes turánizmust fogok én megjelentetni azon a vacsorán, hogy a közönségnek bedumáljam, hogy az a nemes áldozat szelleme? Ráfogadom a tizenkét mázsa fámat, hogyha a legismertebb zsakettjét is adom rá, a közönség azt fogja mondani, hogy az az én szellemem és nem a Pekár Gyuláé. Akkor mirevaló az egész vacsora?

És mégis: mindaz, amit eddig mondtam: a kisebbik igazság. Van egy másik igazság is a művészetben: egy egyetemes és örökkétartó.

Voltak írók és művészek, a legeslegnagyobbak, a nagyon kevesek, akik oly végtelen arányban, oly határtalan ember- és életöleléssel voltak emberek, hogy műveiket nem filozófiai teóriákkal, nem esztétikai formáltságokban, még csak nem is elhatárolt igazságokkal: hanem teljes sírásukkal és teljes kacagásukkal alkották meg. Akik voltaképp nem írták, nem festették, nem faragták: nem megcsinálták alkotásaikat, hanem egész roppant életük testesült át műveikké. Ez a Biblia isteni teremtésénél mélyebb fakadású emberi teremtés caro verbum facte est. Ezeknek művészi igazsága egyetemes és örök, mint a tenger, a levegő, a nap és a halál.

Fog- e jönni egy megnőtt horizontú kor, mikor megint a végtelen szent részegei leszünk? Vagy így fogunk megfulladni ebben a szűk burzsuj coupe- gorge- ban?

Oldal: AZ "IGAZSÁG"
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat