Szabó Dezső:

Döntő probléma (I.)

Háború és politika, gazdasági problémák és minden fölött: mégis ez a legfőbb probléma: az ember. A születés és a halál, a kenyér és a csók, a megkívánások és hatalmi éhségek meghatározásában a sírás és kacagás két ízével történő emberi lélek. Ezek a sorok erre a legfőbb problémára vonatkozó egy- két fogalom tisztázására szeretnének utat egyengetni. Nem tartalmaznak kritikát egy nemzetre sem: rendkívüli időkben, az élet és halál döntő csatáiban anyagban, gondolatban, morálban rendkívüli eszközökkel kényszerül élni az ember. De a legmegpróbálóbb válságok, a haláltánc legirtózatosabb forgataga közepette is: nekünk folyton kell gondolnunk az azutánra: a békés szántás, a háborítatlan magvetés, a vidám építés napjaira. És éppen a felzilált világ halálos látomásai közt kell mindent egybelátó szemmel arra vigyáznunk: olyan tartalmat adjunk ennek a léleknek: hogy az elővajúdó új korban kevesebb legyen a sírás és több az egészséges kacagás.

Egy tehetséges újságírótól kaptam levelet, ki teljes nekidobódással elül úszik a mai napok feltörő áramaiban. Nagyon udvarias, nagyon hízelgő és: nagyon szemrehányó levelet. Szerinte: én voltam az első egész Európában, aki a kollektív embert állítottam az új életépítés központjába, mint egy egészen új emberi életrend alapját. Én mutattam rá először az egyéni anarchia pusztításaira az élet minden terén. És most: mikor ez a felfogás győzedelmeskedni kezd egész Európában, úgy látszik: árulója leszek önmagamnak. Most épp oly erővel kezdek az egyén védelmére kelni a kollektív életépítés természetes követeléseivel szemben s az egyéni termés szabadságát követelem. Szellemi öngyilkosságot követek el: azt az egyéni anarchiát akarom visszahozni, melynek egyetemes pusztítására én mutattam rá a legtöbbet látó erővel. És a legmegdöbbentőbb az: minden jel arra mutat: hogy nem vagyok tudatában annak: hogy ellenkezője vagyok eddigi önmagamnak.

Nem vagyok tudatában. Az író ír, az olvasó olvas. De mikor az olvasó olvassa az író írását: nem okvetlenül azt olvassa belőle, amit az író írt. Megszerzett képzeteinek mennyisége és milyensége, a képzettársulási folyamatok mikéntje, az ezekkel járó kívánságok, egyéb érzések, bizonyos akarati folyamatok ereje annyira hathatnak szellemi befogadására: hogy vagy okvetlenül azt olvassa az előtte álló szövegből: amit ő ott akar látni, ami benne volna, ha ő írta volna az illető szöveget. Vagy okvetlenül azt olvassa benne: amit nem akar, amit veszélyesen ellenkezőnek tart azzal, amit ő akar.

A jeles levélíró az utóbbi hallucinációba esett. Ahelyett, hogy vitatkoznám vele: hisz ezt a mai napok fegyelme alatt részletesen, minden állításával szemben nem is tehetném, egy- két fogalmi tisztázást kísérlek meg egy olyan kérdésben, mely ma ezer és ezer lélek mindennapi problémája.

Levélíró úgy beszél a kollektív emberről és az egyénről: mintha két teljesen külön, egymással mindenben halálosan ellenkező, valósággal két külön állatfajról lenne szó. Mintha volnának emberek, akik kollektív emberek, és csakis kollektív emberek. És egyének, akik csakcsupán egyének.

Ki kollektív ember tehát, és ki egyén? Fokozatosan, lehetőleg minden idevágó jelenséget meg kell vizsgálnunk, hogy e két fogalom lehetőleg teljes domborúságában álljon szemeink elé. Kiss Péter pl. kollektív ember. Pontosan működő részecskéje az államgépnek, szabályosan működő sejtje a nemzettestnek. Hiszi az állam, a nemzet érdekeinek megfelelő hiteket, tagadja az ez érdekeket szolgáló tagadásokat. Lát, hall, olvas és beszél: amint az érdekek szolgálatában mindenki lát, hall, olvas és beszél. Nem lát, nem hall, nem olvas és nem beszél, mint mindazok, akik ugyanazokban az esetekben így követik az érdekek parancsát. Minden akaratában a közösség egyetemes akaratait akarja.

És íme: Kiss Péternek sok ezer más társával együtt egy árkot kell átugornia. És nem ugrik, mikor a többi ugrik. Nem: mintha nem akarna. Ilyen lelki esetre ő még gondolni sem tud. Hanem: szervi szívbaja rájön s az ugrás akarati beidegzése pillanatában összerogy. Vagy: mert hirtelen ínrándulást kapott. Vagy: mert egy bogár csapódott szemébe, a könny elöntötte a szemeit s átugrás helyett az árokba hullott.

Az első esetben egy vele született szervi ok, a másodikban egy véletlenes múló testi esendőség, a harmadikban egy puszta, a világdzsungelből ráugró véletlen volt az ok. De mindhárom esetben: egyén volt. A közösségnek nem volt szervi szívbaja, nem rándult az ina, nem csapódott bogár a szemébe. Ő különbözött: kivált a közösségből. Ebben a percben nem volt kollektív ember.

A válasz erre igen könnyű: de igenis, az volt. Lelkében, tudatában, akaratában az volt. Arról nem tehet, hogy e percben ennek a léleknek, tudatnak, akaratnak nem tudott érvényt szerezni. Amint a golyótól szíven talált katona nem tehet arról, hogy nem rohamoz tovább társaival.

Menjünk tovább. A főváros egyik forgalmas terén valami hirtelen esemény történik: egy baleset, egy gyilkosság, egy megőrülési jelenet. A téren abban a percben csak kollektív lelkű egyedek vannak. Az eset után a rendőrség kihallgatja őket. És a háromszázharminchárom férfi, nő és gyerek háromszázharminchárom- féleképpen látta és beszéli el a dolgot. Tehát: mindenik egyénien látott és egyénien beszél.

A válasz még könnyebb: - Ugyan kérem, ez nem tartozik a dologra. Senkisem állítja azt, hogy az emberek egyformák lehetnek és senkisem kívánja. A kollektív lélek azt jelenti: hogy a közösség: az állam, a nemzet érdekeit illető dolgokban az emberek egyformán látnak, éreznek, akarnak és tesznek.

Vizsgáljuk részletesebben a két esetet.

Az első esetben egy testi állapot, a szervezet egy állandó ténye, múló állapota, vagy külső bántás különített egyénné. De vajon: a testnek ez a lírája, ez az elkülönböző egyénisége csak az ilyen látható, meghatározható egyes esetekben hat ránk? Mindnyájunknak millió és millió apja és anyja teszi részét a holtakkal bűvülő földnek. Mindnyájunk ősei közt voltak becsületes, egészséges, gonosz, beteg, eszes, korlátolt, józan, őrült, szent, gyilkos és más mindenféle emberek. Mikor anyánk fájdalmai között világtörténelmi alannyá születtünk: ezerféle összetételben, intenzitásban ezerféle hajalndóságot, képességet vagy képtelenséget rejt magában testünk: mint e népes és igen vegyes társaság törvényes örökségét. Nincs két test a két milliárdnyi emberiségben: mely arányaiban, felépítésében, izom-, ideg- állományában, csontrendszerében, szervi formájában és működésében: egész anyagi valóságában és minden folyamatában, belső törvényszerűségében és megnyilvánulásában azonos volna egymással. Az emberi test tehát: egyén, líra.

Mármost: akár a vallás tanítása szerint fogjuk fel a lelket, akár mint a test változásaival velejáró öntudati tények összességét: tagadhatatlan: hogy a testnek ez az ezer és ezer folyamatban történő állandó különbözősége, ez a test- líra: állandó és hatalmas formáló hatással van a lelki élet, az erkölcsi alkat megalakulására. A gyomorbajos, a szívbajos, a szegényvérű, a gyenge idegű ember egész lelki élete másként alakul, mint azoké, akiknek ilyen gyengeségük nincs. A gazdag nemiéletű embernek általában élénkebb a képzelete és hajlamosabb a szánalomra, mint a szegény nemiéletű ember. Gondoljunk csak az úgynevezett vérmérséklet ezer változatára. Azután pl. a nagy testű, nagy erejű emberek rendesen puha lelkűek, türelmesek, engedékyenyek. Az apró termetű embereknél igen gyakori a túlzott öntudat, a hatalmi vágy. De nem csak ilyen beteg, vagy szembetűnően látható esetek mondják az egyén- testben, a test- lírában történő lélek különbözőségét, egyéniségét, líráját. Kezdve sejtjeink működésétől: testi alkotottságunk, kikutathatatlan különbözőségei folytonos formálásban különbözővé fejlesztik a lelki élet folyamatait, gépiességét. Tehát: nincs két egyforma lélek. A lélek különböző, egyén, líra.

Erre a kollektív ember így felel: okoskodásod gyökerében téves. Azt feltételezed: hogy a kollektív ember tagadja a különbözőségeket vagy azok jogosultságát. Ellenkezőleg: a kollektívum egység a különbözőségekben. Természetes, szerves, végzetes erejű egység. Látod: testünk is milliárd és milliárd apró részből áll, melyek külön- külön alkatrészekké, szervekké csoportosulnak. De működésük egységet ad. Ez az egység a mi életünk. Ha ez az egység felbomlik: halottak vagyunk. Tehát: testünk maga is egy kollektív közösség, melyben minden paránynak annyiban van értelme, amennyiben az egész életének működik. Ez a test egészsége. Amint egy rész, egy szerv külön életbe egyénül: a test beteg.

Aztán: szándékosan kifelejtetted okoskodásodból: hogy bármennyire nincs is két teljesen azonos test, bármily különbözőek is egymástól: az élet és halál, a megmaradás és természetes életkibomlás parancsaira mennyire azonosan hatnak vissza. Vedd a reflexmozgásokat, melyekkel a test a külvilág bántásaira vagy csiklandozásaira felel. A szem azonos mozdulását, ha hirtelen ráeső sugár támadja, a kéz azonos menekülését, ha izzó tárgyhoz ér, a vérkeringés és izmok változásait, ha valami ijesztés fenyeget feléje a külvilágból, az éhség, szomjúság jelenségeit, a nemi hívás és ráfelelés azonosságait, a világ két ízét megmondó sírást és kacagást stb. Stb. Már testünk maga, minden élet- halál jelentőségű meghatározásában, szükségeink, hiányaink, védelmünk döntő folyamataiban kollektív emberré parancsol bennünket.

Mármost: az egészség és élet azonos alapföltételei, a halál közös fenyegetései, az életkibomlás azonos szükségei, a fajfenntartás azonos parancsai stb. stb.: összes testi folyamataikkal folyton- folyton kollektív látásúvá, kollektív érzésűvé, kollektív akaratúvá formálják a lelket. Az ember szemben áll a világegyetem ősrengetegével. Ha minden ember külön volna, csak egyén: hogyan tudná elhárítani minden veszélyét, bántásait, hogyan tudná kizsákmányolni jóságait? Az emberi lét: minden emberi megmaradás és fejlődés egyetemes alapszüksége: az egységbe tömörülés, az összeműködés, a fejlődés és védelem egységesen fegyelmezett együttműködése. Ez határozza meg egész lelki életünket, ez tesz bennünket érzésben, gondolatban, akaratban kollektív emberekké. Ahol ez a kollektív lélek megbomlik: ott betört a halál. Az egyén betegség. A kollektív lélek az egészség.

Melyiknek van igaza? Mielőtt erre felelnénk, lássuk a másik esetet:

Egy hirtelen előbukkanó esemény háromszázharminchárom embert látásában, felfogásában, ítéletében külön egyénekké lep. A kollektív ember ezt az esetet így magyarázza:

Az ember nem gép, tehát világos, hogy nem lehet összes megnyilvánulásában azonos a többivel. A helyes és következetes nevelés, értve itt minden intézmény, törvény, gazdasági és kulturális tény: az egész élet nevelését, mind több különbözőséget kiküszöbölhet, de valószínűleg, csak egy bizonyos határig. A fejlődés iránya: határozottan: a mindinkább kollektív ember. De: nincs százpercentben tökéletes, egészséges testű ember, kinek minden alkatrésze, szerve pontosan végezné azt a funkciót, folyamatot, melyet végeznie kell. A felhozott esetet különben inkább csak lelki esetnek, lelki zavarnak mondhatnók. Éppen: mert pillanatnyi hirtelenséggel, váratlanul lep rá az eset: nem a rendes, a mindennapi, a szokott rend, a születésétől fogva megalakult lelki gépiesség embere látja, appercipiálja a tényeket. Ezt a lelki gépiességet, az emberi hasonlóság, a kollektív lélek alapját zavarja meg a rálepő rendkívüliség, amint egy óragépezet működését megzavarja a részecskéi közé került piszok. Így voltaképpen nem is ő, nem mindennapi énje lát, appercipiál és ítél: hanem egy hirtelen torkon ragadott, rendes énjétől elriasztott valaki. Innen van a látások, megállapítások és ítéletek különbözősége.

És voltaképpen ez az eset nem is tartozhatik a kollektív ember és az egyén vitájához. Megismétlem: ebben a véletlenes esetben nem forog fenn egyike sem azoknak a mély élet érdekeknek, melyek az egyedet a közösség szerves részévé teszik és azonos látást, azonos képzettársítást, azonos ítéletet és akaratot eredményeznek. Hiszen ez az eset nem is érinti az akaratot. Lenne csak olyan eseményről szó: mely az Állam, a Nemzet egyetemes életérdekeit érinti: annak a háromszázharminchárom kollektív embernek látása azonos volna. Hiába minden átmeneti lázadás: az embertörténet fejlődési irányának alapelve: hasonlítok: tehát vagyok.

Erre így szól a válasz:

Azt hiszem, Kegyed ezúttal végképpen be méltóztatott jönni az utcámba. Azt mondja: ezt a hirtelen rálepő eseményt nem is ő: a mindennapok, a megszokott lelki gépiesség embere látja és appercipiálja. Elfogadom. De mit jelent ez? Azt: hogy amint egy váratlan, a mindennapi megszokottságok közé be nem rendezhető tény érint valakit: abban a pillanatban már nem a társadalmi neveltség embere, nem a társadalmi élet által kialakult gépiessége érvényesül, hanem: az eredeti különbözőnek született ember: az egyén. És végtelenül rövidlátás, mikor azt mondja: hogy semmi érdekét nem érinti ez a véletlenesen elé bukkanó, vele látszólagos kapcsolatban nem lévő eset. Ellenkezőleg: legmélyebb érdeke, életösztöne riad fel: hogy a törvények világának hitt megszokottságok rendjéből így, bármely pillanatban egy véletlen zuhanhat feléje: mely lehet tragédia és végső pusztulás. Tehát: amint egy, az élet egyetemes érdekét érintő dolog történik: a különböző ember, az egyén érzékel, appercipiál, ítél és akar.

Na már most: mikor nem egy kis- körű gépkocsi- baleset, egyéni tragédia lep rá: hanem a történelem, a nemzeti- vagy világtörténelem s megkondítja életakarata, életösztöne minden vészharangját: természetes: hogy ezt a történelmet is az egyén érzékeli be, az egyén ítéli, akarja vagy ellenzi. Innen van a vélemények, indulatok, akaratok, jelszavak pokoli haláltánca a történelem minden nagy válságában. És most jön valami, ami rávilágít minden kollektivitás lényegére. Mikor ebből a káoszból egyetlen hatalmas áram, egy óriási történelmi akarat: egy egyetlen fegyelmű kollektivitás tevődik össze: az mindig egy hatalmas egyéniség gondolata, akarata: lírája. A világtörténelem az ilyen nagy egyéniségek lírai analógiája. Némely részének címe lehetne: Egy gondolat bánt engemet... Némelyiknek: Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, Mely a vén földet ifjúvá teszi... Másnak: Itt az idő, most, vagy soha!... És az egész talán Vörösmartytól kaphatná címét: - Az ember fáj a földnek... Az embertörténet lényege: különböző vagyok, tehát vagyok.

Megismétlem a kérdést: melyiknek van igaza?

Egyiknek sem. Mindkettőnek. És e két nem igaz igazság révén juthatunk el a helyes meglátáshoz. A gyökértévedése mindkettőnek az: nem veszik észre, hogy ugyanegy dologról beszélnek, csak más és más oldalról nézik ugyanazt a valóságot. Kollektív ember és egyén: nem létező elvontságok. Van: az ember: aki mint termő egyén, kollektív érték.

Vegyünk egy egészen kirívó, tagadhatatlan jelentésű példát: Napóleont. Azt hiszem, bárkinek bármily érzelmi és szellemi elhelyezkedése van vele szemben: a nagy egyéniség jelzőt nem tagadhatja meg tőle. Mitologikus érvényesülési álmába besodorta a világ akkor történelmileg számító részét. Önmaga örök szobrának piedesztálját hullák százezreiből, égő városokból, tragédiák, nyomorúságba zuhant népek, legázolt vetések végtelen szomorúságából gyúrta. Könyörtelenül vágta útját népmilliók húsán, kenyerén, sorsán át. Ez a gigantikus, minden képzeletet túlrontó egyéni érvényesülés nem az individualitás minden gátat elzúzó őrült arányú orgiája?

És most nézzük: mi volt a tartalma azoknak az egyéni erőknek, melyekkel meg tudta építeni ezt a keleti mesévé képtelenült pályát?

A francia forradalom az egyéni erők millióit szabadította fel. Éhes, mohó, tettre, érvényesülésre rohanó erőket. De az új, ehhez az erőmennyiséghez szabott társadalmi rend még nem volt megszervezve: hogy történelmi építésbe, termékeny egységbe, nyugodt mindennapi munkába ossza el ezt a roppant erő Niagarát. Innen a Forradalom borzalmas haláltánca, a felszabadult erők gyilkos, vakcélú egymásnak rohanása. Robespierre volt az első, aki renddé és rendszerbe próbálta szervezni ezt az őrült erőtengert, de ő gyenge legény volt ehhez a mérhetetlen feladathoz. Szükség volt egy erőre, egy hatalmas arányú géniuszra, aki: egyfelől csatornázza a felesleges erőket az életvédelem, élethódítás, dicsőség nagy céljaira, másfelől: új rendet teremtsen az élet minden terén, mely az erőket beszervezi az állandó építés, termés nagy egységébe. Erre a kettős célra az egyetlen képes ember Napóleon volt, aki épp oly nagy egyetemes szervező és építő elme volt, amilyen nagy hadvezér. Jelentőségéből nem von le semmit az a tény: hogy mint hadvezér pályája tragédiába zuhant. Különben is azt hiszem, nagy tévedés: folyton folyvást megújuló háborúiban egy féktelen nagyravágyás esztelen és lehetetlen célú vad gerjedelmeit látni. Ő már nem állhatott meg. A belső és külső irigységek, jogos vagy jogtalan félelmek és féltékenységek folytonos veszély- megelőzésekre, védő támadásokra kényszerítették. Az igazi nagy arányú ember lényegében mindig egyedül van és minden nagyravágyás, erő, vagy akaró erőtlenség természetes ellensége. De Franciaországot olyan magasra emelte, hogy még győző ellenségei is a hódolók kíméletével bántak vele. És olyan sínekre állította be, melyeken egy évszázadon át haladhatott a mindig gazdagabb termés, védettebb építés, szélesebb életsugárzás felé. És ha a végén mégis új tragédia várta ezt a csodálatos népet: az nem az ő rendszerének, szervezésének a hibája. Hanem ez éppen azért történhetett: mert az ország élete, különböző okokból, lesiklott az általa teremtett sínekről. Íme: a világtörténelem egyik leglemérhetetlenebb egyéne, éppen az egyéniség érvényesülő erőivel: egy közösség egysége, történelmi termő formája, történelmi funkciója lett.

Vegyünk egy másik hasonló arányú egyéniséget, egy költőt: Shakespeare- t. Ezt a végtelen embertengert: melyben visszatükröződik az emberi hercehurca minden arca, minden érzés, minden akarat legmélyebb távlata: diadala, őrülete, bukása. Az egész emberi komédia belezsúfolva roppant egyének hatalmi vágyába, szenvedélyeibe, végzetébe. Olyan óriási egyénekké nagyítja az emberi akarat marionettjeit: hogy csak tragédia várhat rájuk s bukásukban maguk alá zúznak mindenkit, aki gyengébb, aki szeret, aki szánakozik, aki nem mer. És éppen az egyéniség, az egyéni akarat kozmikus őrületté fokozásával lesz hatalmas nevelője a millióknak a kollektív lelki folyamatok: a rend, az önfegyelem, a mindennapi csendes építés, a nyugodt termés felé. Lehetetlen arányú egyéneinek sorsában úgy megszenvedjük, úgy elfáradjuk a lázadó gigászi sorsot: hogy a hős elzuhanásakor égő vágy fog el bennünket a biztos összefogás, a védő család, a munkás rend, a mindennapi eseménytelen eposz mély, egészséges szépségei felé. Lear király és Macbeth, Coriolanus, Cesar és Antonius, III. Richárd és Hamlet őrült rángásai után a leöklözött túlzás hullájából felszáll az élet, a rend, az egészség mély hívó éneke a csendes otthon, az egységbe ölelő tűzhely, az áldott mindennapi munka, az elérhető cél, az összefogás: a közös hit, közös munka, közös építés felé.

Nincs is értelme több példát hozni fel. Nagy embereknek azokat nevezzük: akik a közösségnek valami rendkívüli értéket jelentenek. Ez a rendkívüli érték pedig éppen rendkívüli egyéniségük valorizálása, egyéni erőik megvalósítása. Ezekben az esetekben tehát az egyén érvényesülése s a közösség haszna egyenes arányban van. Voltaképpen: a két dolog: egy és ugyanaz, más- más oldalról nézve.

És természetesen: így van ez minden alkotó, minden termő, minden dolgozó egyénnél. A miniszternél és az utcaseprőnél, a tanárnál és a hentesnél, a katonánál és a szántóvetőnél: mindenkinél.

Valaki azzal vádolhatna: hogy mellékutcába vittem a kérdést. A fennebb mondottakat senkisem tagadja. Legfennebb azt lehet megjegyezni: hogy ha majd egyenlő szociális és érvényesülési lehetőséget biztosítunk mindenkinek: ezzel nemzedékeken keresztül elérhetjük: hogy az egyéni erő és egyéni termések közti mérhetetlen különbségeket kiküszöböljük. Igaz: nem lesznek többé felhőkarcoló egyéniségek, de: az átlag szintje és termése jóval magasabb lesz. Ilyen elméletet nem egy lucidum intervallumot nélkülöző világmegváltótól hallottunk is. De: a kollektív ember és az egyéni vita ütköző pontja nem itt van. Mert: először is: igaz, hogy a nagy embereknek nevezett nagy egyéniségek rendkívüli értéket jelentenek a közösségnek. De bizony: van köztük elég olyan, aki, vagy életének korlátlanul egyéni megélésével, vagy munkája egy részével is annyi kárt okozott a közösségnek, mint amennyi hasznot. Néha jelentősen többet. Másodszor: - és e mondandónknak megokolása már az előbbiben is benne van: a kollektív világrend nem csak azt kívánja a közösség tagjaitól: hogy a közösség érdekeit érintő dolgokban egyképpen lássanak, appercipiáljanak, ítéljenek, érezzenek és akarjanak. Hanem: hogy minden tag éppen azt az alkotást, termést, munkát adja, melyet a közösség megkíván tőle, melyre a közösségnek vele való viszonylatban szüksége van. Ha egy repülőgép motorja tízezer méter magasságban, ahelyett, hogy tovább végezné dolgát, felcsapna operaénekesnek: bármily szépen is énekelné az áriát, a gép lezuhanna. Az Állam, a Nemzet, a közösség folyton- folyvást jövőbe rohanó gépében voltaképpen minden egyed egy motor és ilyen megegyénesülés bármelyiknél veszélyt jelentene az egész gépezet működésére. Hogyan számíthatnók ki az egész gépezet bármely percnyi erő- képességét, teljesító lehetőségét: ha ilyen megegyénesülések bármelyik résznél bármikor előfordúlhatnának?

Vegyük rendre ezeket az ellenvetéseket. Tehát: több nagy egyén, aki adott tényleg megmaradó értéket is a közösségnek: életével, vagy munkásságának egy részével a közösségnek olyan károkat okozott, melyek talán lenyomják a mérlegen az általuk adott jó értékét.

Azt hiszem: erre az állításra leginkább a történelmi és irodalmi- művészi élet nagyjai közül hozhatunk példákat. De – mert a történelmi- politikai jelenségek könnyen beleütközhetnek a mai napok parancsaiba, vegyük az irodalmi élet két nagy alkotóját példának. Két eltagadhatatlanul nagyot és eltagadhatatlanul beteget: Rousseau- t és Byront.

Rousseau hatása végére elemezhetetlenül nagy. Kitágította az életérzés határait s az életbővülés, a gyönyörködés új forrásaira mutatott rá. Egyénné öntudatosította az embert: hogy merészen megélje minden termő csíráját, minden nemes vágyakozását a jóság, igazság, méltányosság és hősi élet felé. Ezeket a vágyakozásokat valóságos történelmi erőkké tudta fokozni. Ugyanakkor nagy, termő szociális gondolatokat adott az épülendő közösségek számára. Az emberi fejlődés, a szociális igazságtétel sok elavult gátját lerombolta.

Ugyanakkor: személyében mintegy iskolai típusa az antiszociális, összeférhetetlen embernek. Művének egyes részei alkalmat adtak a leganarchikusabb individuális elméletre s ugyanakkor egy mindenkit rabszolgává nivelláló falanszter rendszer közösségének megépítésére. Korlátlan lírája s hogy egyénisége egyetlen példányban hitt csodáját esendőségeiben is világgá kiáltotta: felszabadította az egyéniség lázadását, a túlzó, beteg, bomlott különbözések cégéres fitogtatását, mely aztán irodalomban és művészetben valóságos piaci érték, reklám- erő, de egyszersmind a közösségre egyre fokozódó súlyos lelki veszély lett.

Még nehezebb példa Byron. Egyenlőtlen művészete sok jelentéktelen töredék közt egypár nagyszerű zokogás, gigantikus vergődése az embermocsárba süllyedő léleknek, ki- kitörő vágy az igazság, a tisztaság, az önmagát feltétlenül nagy céloknak dobó hősi élet felé. Egypár ítéletes kacagás – néha csak rikácsolás – az emberi gonoszságok és ferdeségek fölött, egynehány feledhetetlen emberi arc.

És: egy borzasztó bűnökkel, komikus hiúságokkal, beteg szeszélyekkel és utálatos pózokkal terhelt fekélyes élet. Irtózatos igézet minden beteg hajlandóságú fiatal élet számára.

Kétségtelen: hogy a Rousseau, Byron, Baudelaire, Verlaine, Maupassant- (ezek között az utóbbi volt a legpusztítóbb hatású) féle példák elég alkalmas érveknek látszanak az egyéni nevelés, az egyéni szabadság ellen s a szigorúan kollektív nevelés és az emberi termés központi, csakis a közösség érdekeit tekintő irányítása mellett. Tagadhatatlannak látszik ez a tétel: ha a közösség üldözi a testi megrontás szereinek (kokain, ópium stb.) terjesztőit: csak fokozott kötelessége minden eszközzel megakadályozni a lelki, szellemi megrontást. Ha ma már mind általánosabb érvényű lesz a táplálkozás irányítása, mely a testi fejlődés minden érdekét és veszéléyt szemmel tartja: hasonlóan döntő feladat a lelki, a szellemi táplálék irányítása. Amint bizonyos őrjítően romboló borok szőlőfaját hivatalos hatalommal gyökerestől kiirtják: kell: hogy kiirtsák, lehetetlenné tegyék a kártékony termésű szellemeket is. Vagy legalábbis: kellő és állandó irányítással olyan természetű termésre kell kényszeríteni őket, melyek a közösség érdekeit szolgálják.

A tétel így matematikai tisztaságában tényleg nem tagadható. De – éppen a mai abszolút elméletek napjaiban – nem lehet elégszer újból és újból az emlékezetbe hozni: hogy az élet nemcsak matematika és nemcsak logika. Az is. De azonkívül: végére analizálhatatlan folyamatok folytonos, kifürkészhetetlenül sokféle szerves egymásrahatása és folytonossága az időben és térben. Innen van: hogy a legkifogástalanabb tétel abszolút alkalmazása lehet pusztítás vagy szörnyű társadalmi betegségek előidézője az élet szerves, roppant bonyolulatában. A Rousseau – Byron stb. Példákkal kapcsolatban a következő meggondolások kikerülhetetlenek:

A köztudat általában úgy beszél a nagyemberről, mint egy külön állatfajról. Voltaképpen: szerinte a nagyember egy külön recept szerint összeállított elvontság. Eszerint: a nagyember csakcsupán egy bizonyos eszmének él. Helyesebben: egy kétlábon járó eszme, kinek csak olyan magasztos és nagyarányú életmegnyilvánulásai lehetnek, melyek méltók ehhez az eszméhez és azzal kapcsolatban vannak. Az emberi kicsinyességek: az apró önzések, esetleges étvágyak, hiúságok, a sértett én kisebb- nagyobb igazságtalanságai, a szerelem és szerzés esendőségei. Melyek úgyszólván az átlagember egész szövetét adják össze: a nagyembernél megengedhetetlenek. Minden ilyen vonás elvesz nagyságából vagy teljesen kétségessé teheti e minősítés jogosultságát.

Természetes: hogy a nagyember ilyen elképzelése gyökértelen, színtelen és ízetlen tákolmány, melynek a valóságban nem felel meg semmi s mely a millió folyamatokban megvalósuló emberi valóság teljes nem látását és nem értését jelenti. Ez a képlet az iskolák sok százados, vagy talán inkább: sok évezredes példa- adó akaratának végzetes tévedése. Mintha az életnek lehetne mással példát adni: mint élettel. Mintha az ősökbe, testbe, anyagba, korba, társadalomba, a történő világ milliárd formálásába ágyazott emberbe lehetne formáló akaratot vinni egyébbel: mint az emberré deltázó világ történő valóságai roppant egybejátszásának minél mélyebb, minél szélesebb megmutatásával.

A nagyember nem eltérő külön műfaj az átlagembertől. Elemeinek nem minősége más, hanem: arányai, melyek aztán az összjáték eredményeit meghatározzák. Mindazok a vonások, melyeket az átlagember kicsinyességeinek nevezünk: épp oly szerves, elmaradhatatlan elemei a nagyember lelkialkatának is. Mindazok a hatalmas morális, szellemi, alkotó vagy cselekvő erők, melyek sajátos egyéniségét összeadják s élete eredményeit meghatározzák: megvannak az átlagemberben is, csak jelentékenyen kisebb arányokban. A Rousseau, Byron, Verlaine példák pontos megfelelői pl. egy olyan kitűnő munkásnak, aki nagyszerűen érti szakmáját, nagy munkaerő: de az alkohol, vagy a kártya, vagy a rossz nő el- elcsábítja kitűnő képességei gyakorlásától. Vagy pedig: szívbajának, epilepszisének, gyomorbajának rohamai zavarják meg néha munkás erői kifejtésében. A legőrültebb, legostobább, legtudományellenesebb pusztító észficamodás vlt: mikor a Lombroso- félék külön- csodává izolálták a zsenit, a nagyszellemet, a nagyembert, hogy a tébolyda hatáskörébe juttathassák. Mindazt, amit Ők kimutattak a zseniről: ki lehetne mutatni minden munkakör, minden szellemi fokozat emberrétegeiről. És nem volna egyiknél sem több túlzás, több valótlanság, több ostobaság és több valóság a kimutatásban. Teljesen azonos jogosultsággal és eredményekkel lehetne ilyen tanulmányokat reklámozni világgá: A kuka és az őrület. - A tehetségtelen és az őrület. - A közepes ember és az őrület. - A józan ész és az őrület. - Mert az egyetlenül jogosult, tudományos és becsületes vizsgálat: Az ember és az őrület.

Erre valaki így felelhet: Valószínűnek tartom, hogy igazad van. És valószínű: hogy itt csak aránykülönbségekről van szó. De a te alkoholista vagy kártyás, szívbajos vagy epileptikus átlagembered legfennebb csak a maga szűk körében: családjában, műhelyében okoz néha károkat. Míg a zseni – a nagy tehetség arányú túlegyén éppen nagy arányai igézetével nemzedékeket mérgezhet meg s száz és százezer lélekben lehet végzetes példa. Vagy mint történelmi cselekvő: nemzeteket tehet tönkre, vagy legalábbis oly végzetes zavarokat idézhet elő: melyek millióknak és nemzedékeknek jelentenek irtózatos tragédiát. Nem érthető, nem jogos- e: ha a közösség az ilyen egyéni lehetőségeket minden eszközzel igyekszik megszüntetni?

Azt hiszem: hogy a kérdés teljes kimerítése érdekében helyes lesz: ha külön tárgyaljuk a szellemi alkotók (írók, művészek, tudósok) és a történelmi végzetű nagy egyének esetét.

Ha egyes nagy szellemi alkotóknak az életük megélésének mikéntje és nem alkotásuk tartalma ellen van jogosult kifogás: a dolog könnyen elintézhető. Bármily hosszú életűek is, és bármily terhelt is az életük a közösségre káros hibákkal vagy bűnökkel: műveik örök életéhez, időben és térben széles körű hatásához teljesen: quantité negligeable. Tegyük fel: hogy a Notre Dame építője anarchista lelkű lázadó volt, a könyvnyomtatás feltalálója szörnyű nemi bűnökkel terhelt centrifugális veszett ember stb.: a Notre Dame szépsége és a könyvnyomtatás jelentősége ettől semmi hiányt nem szenved. De nagyobb súlya van a vádnak abban az esetben: ha túlélő alkotásuk egy része lesz végzetes igézet, állandó lelki rontás a következő nemzedékek számára. Ezt az esetet már sokkal részletesebben kell megvizsgálnunk:

a,

Először is: nincs a világon olyan szellemi alkotás: mely beteg csírájú lélekre ne lehetne végzetes hatással. Így pl. Petőfi nagy levegőjű, egészséges, abszolút szociális lírája, melyben egy egész kor történelmi akarata jutott kifejezésre: centrifugális terheltségű, szenvedély- hullámokra hajlamos lélekben könnyen a minden ellen lázadás, a minden közösségi kötelességet rabszolgaságnak érző egyénőrület jogosultságát teheti legmélyebb életérzéssé, akarati irányítóvá. Shakespeare drámái: ahol erősek és gyengék, gonoszak és ártatlanok, akik szeretnek és akik gyűlölnek: egyaránt pusztulnak el egy – két nagy emberi sors végzetében: könnyen vihetik az erre hajlamost arra a látásra: hogy az életnek és az embernek nincs morális értelme, hogy a véggel szemben teljesen mindegy, hogyan éljük meg életünket. Hogy a legokosabb: szabadjára hagyni minden ösztönt, kielégíteni minden megkívánást, elgázolni bármily természetű akadályt: a végső ugrás mindenképpen úgyis ugyanaz. És a vér és arany nagy költőjének: Balzacnak nem egész roppant világa azt mondja: az életben csak az erősnek, a könyörtelennek, a lelkiismeretlennek van győzelme. Minden jóságért, minden szeretetért, minden áldozatos odaadásért szenvedés, romlás, halál a fizetés? Kitöröljük tehát az emberi közösségek szellemi vagyonából Petőfi, Shakespeare, Balzac műveit? És ilyen jogosultsággal melyik nagy szellemi alkotást nem fogunk kitörölni?

b,

A nagy szellemi alkotók műveinek nyilvánvalóan rossz igézetű része: legtöbbször a kor valamelyik uralkodó szenvedélyének, betegségének kifejezője és így egy másik, ebben a tekintetben mentes korban már egyáltalán nem veszélyes. Byron lázadó, társadalomelleness démonkodásai, Werther- René- Karthausi betegítő szentimentalizmusa stb. ma már számunkra egy lelki panoptikum sajátos arcú betegségei és nem akarat- indítóvá válható veszély. Más életérzés, más cél- látás, megváltozott életviszonyok épp úgy beoltottak minket e múlt betegségek ellen, mint a himlő- oltó a himlő ellen.

c,

És vajon: Byron, Rousseau, Goethe, Chateaubriand, Eötvös nem jelentettek- e valami szerves, nélkülözhetetlen funkciót a közösség életében: mikor ezeket a kor- betegségeket és kor- szenvedélyeket kifejezték? Vannak hatalmas erejű lázak, melyek meggyötrik a testet, de mintegy kiégetnek minden beteg csírát belőle s elmúltukkal az egész szervezet rohamosan kapja vissza az élet és egészség megnőtt örömeit. A tizennyolcadik század végén, tizenkilencedik század elején két ilyen láz csapott végig az emberiségen: a beteg szentimentalizmus és a lázadó démonkodás láza. Az átmenti kor kétes homályában vívódó belső gátjaitól már szabaduló, de a még ki nem alakult társadalmi rendben erejének még építő utat nem találó egyén két nyitott ablakon törhetett ki a fojtó mindennapokból: mindenen sírni vagy minden ellen lázadni. Világlátása vagy a gyógyíthatatlan bajok, vagy az igazságtalan elnyomások rendszerének mutatta az életet. Mindkettő arra kényszerítette: hogy a kor nagy menedékébe: szívébe meneküljön s ott sírjon gáttalan omlással a végképpen megrontott világ fölött, vagy szórja átkait, vádjait ellene. Ha szabad képzavarral élnem: a szív az első talpalatnyi föld, ahol a láncait széttörő egyén megveti lábát. Érezni ezt a szívet, minden percben, végtelenül, határtalan, vigasztalan bánatban vagy eget és földet, Istent és emberiséget öklöző haragban s a lázadás végtelen egyénülésében: ez a kor nagy szenvedélye, a kirobbanó egyéni erők levezetője. A már majdnem detronizált istenség helyett ez a szív lesz a világ központja, az emberi együttélés legfőbb eligazítója. A szív mindent igazol, mindenre feljogosít, mindenre feloldást talál.

Mármost: nem szabad felejtenünk a nagy élettani alaptörvényt: az emberbe beleömlő világnak ki kell fejeződnie. Mindennek: ami a külvilágból bejön az emberbe: valami módon ki kell fejeződnie az emberen át. Az, ami az egyednél a sírás és a kacagás, az igenlés és tagadás, a tánc és a ritmus, a mimika és a gesztus: az a nagy emberi közösségeknél: az irodalom, a művészetek, a történelmi élet, a tudomány stb. A Rousseau- k, a Byronok, a Chateaubriand- ok stb. Művészetében égtek ki azok a történelmi lázak, melyek a monarchistarendi életrendszer szűk korlátaiból egyszerre nemzetté és emberiséggé áradó tömegeket fokozatosan berendezhetővé egészségesítették egy új, végtelenül tágabb körű életrend számára.

Végzetesen veszélyes az életet könyvtári elvontságokban, matematikai leegyszerűsítésekben, elméleti kigondoltságokban szemlélni. Az élet: egészség, rend, fegyelem, egyensúly, a munka akarata. De az élet egyszersmind: halál, betegség, kaosz, lázadás, folyton- folyó forradalom, menekülés a munkától és minden egyéb. És mindez együtt: egyetlen szerves egész valami: ahol minden hat mindenre s ahol néha az élet és egészség legszebb diadalait a halál és a betegség adja. A tömegek mélyén időtlen időktől folyton gyülemlő jogos és jogosulatlan elégületlenség: egy mindig szervesebb és egyetemesebb rend, egy mindig szélesebb körű szociális egység és igazságtétel kialakítója. A nagy erkölcsi lázadások, őrületek, betegségek, orgiák: az önmagába szállás, a megtisztulás, a lelki egészség útjaira kényszerítik az emberiséget. Örök törekvésünkben a jobb felé nem szabad elfelejtenünk: hogy az, aki egyszer s mindenkorra el akar minden bajt, betegséget, zavart távolítani az életből: megöli az életet. Vagy legalábbis végzetes betegségek martalékává teszi.

d,

Az egész életnek, az egyetemes összehatásoknak e szerves egybelátása nélkül sohasem fogjuk megérteni az emberi együttélés és a történelem jelenségeit. És végzetes veszedelem az: ha olyan ember kerül egy közösség irányításához: akiben ez egybelátás helyett egy úgynevezett megváltó képlet van, melyet üdvösnek talál arra, hogy e képlet gondolataiba szorítsa a közösség időben és térben végtelen időktől fejlődő életét. Az irodalom és a művészetek s a bennük megnyilatkozó szellemek szerepét is, helyesebben: élettani funkcióját csak ezzel az egybelátással lehet megérteni és helyesen mérlegelni. Kell: hogy minden kifejeződjék, ami az emberben történik. Kell, mert ez természeti törvény. A múló egyéni kifejezéseket az irodalom és a művészetek örökítik térben és időben megmutató, formáló közösségi élménnyé. Így mintegy másik életet építenek az élet fölé. Ez a másik élet is a való életet adja: minden arcával, jelenségével, eseményeivel, viszonyával. De olyan besugárzó erővel, olyan megnőtt életű megmutatással: hogy mi teljes életével és valóságával át tudunk általa élni olyan arcokat, jelenségeket, eseményeket, viszonyokat is, amelyek addig sohasem történtek bennünk, amilyeneket addig át nem éltünk. De azokat is, melyek már történtek bennünk, melyeket már átéltünk: most egészen másképp éljük meg. Mert mindent egyetemes vonatkozásában látunk meg az irodalmon és a művészeteken át: az el nem határolt, rendszerbe nem csonkított teljes élet szerves összehatásában és így minden arc, jelenség, esemény, viszonylat mintegy örök jelentését kapja meg visszatükrözve az örök változások habjaiban. Így lesz az irodalom és művészet térben és időben a legegyetemesebb emberi közösség. A legegyetemesebb, a legmélyebb és a leghatalmasabb szociális erejű: mert elv, hit, rendszer, világnézet, morál nem csonkítja határok közé a benne kifejezett teljes életet s megélését nem határolja bizonyos tömegekre faj, nemzet, felekezet, világnézet vagy más megválasztások szerint. Nem mintha egy művészi alkotás nem fejezhetne ki valamely elvet, hitet, rendszert, világnézetet, morális felfogást. De mindezt: a fájdalom és az öröm, a szenvedélyek és meghatározottságok, az élet és a halál, a végzet és az akarat egyetemesen emberi összehatásainak játékában adja. Úgy, hogy az ember mint saját történését élhet meg bármily elvet, hitet, rendszert, világnézetet, morált a mű által: mert voltaképpen ugyanazt éli meg mindenkiben: a fájdalom és az öröm, az élet és a halál, a végzet és az akarat lejtőin zuhanó embert. Ezért az irodalom és művészet nemcsak a legegyetemesebb, a minden emberi ember közössége, hanem: énünk legszélesebb körű, legintenzívebb megélése. Végtelenre tágítja énünket: minden egyént, fajt, felekezetet, elvet, hitet, rendszert, világnézetet, morált, dolgot, tájat, állatot: énünk részévé, megélt valósággá tesz. Így lehet minden egyes ember mintegy az egész embertől átható univerzum. Az irodalom, a művészet a legteljesebb szociális átlényegülés.

Ezzel a látással kell mérlegelnünk azt a tényt: hogy az irodalomban kifejezésre jut minden őrület, lázadás, bűn, betegség is. Mi az irodalom legfőbb jelentősége, mi teszi talán a leghatalmasabb történelmi funkcióvá? Ez: mert a teljes életet, az egész embert, a minden embert, a minden hatások folytonos összjátékát adja: az, ami az embernek az életzéporban esetlegesnek, véletlennek, különálló esetnek látszik: az irodalomban a kapcsolatok, az összehatások megmutatásával megkapja egyetemes jelentését. Így lesz az irodalom a történelem lendítő ereje és vezető szellem. Az által, hogy a folyton folyó emberiségről új és új képleteket ad minden ok és minden okozat, minden arc és minden akarat, minden meghatározás és minden szükség összefüggésében: mintegy egyéni látomásává teszi mindenkiben a közösség sebeit, szükségeit, vágyait s az utat a gyógyítások és megelégítések felé. Tehetné ezt: ha a meghatározó, összeható tényezőkből, az okokból és okozatokból, a végtelen összefüggésekből: a teljes életből, az egész, a minden emberből elsikkasztana valamit? Tehetné ezt: ha az élet és alkotás egyik felét: a halált és a rombolást, ha az egészség, a rend és a morál legfőbb alkotó elemét: a betegséget, a lázadást, az őrületet és a bűnt kihazudná a történő ember világából?

Igen: az irodalom, a művészetek egyetemes egységében: az elítélten születettek, a betegek, a bűnösek, az őrültek, a lázadók, a centrifugálisak: minden arc, minden lélek kifejezésre jut. És ez nemcsak diagnózis. Ez már ezer és ezer esetben ezer és ezerféleképpen: gyógyítás. Lelki betegségeinknek, torzultságainknak igen sokszor az a legnagyobb baja: hogy nem tudunk róluk. Vagy igen sokszor: éppen egyéniségünk legértékesebb vonásának, különségünk rangot adó sajátosságának örvendjük őket. Vagy, amennyiben tudunk róluk: nem látjuk őket a meghatározások és következmények ama teljes, végzetes összefüggésében, melyben az író, a művész teljes életlátása elénk tudja vetíteni. Mikor aztán az irodalom egyik vagy másik alakja elénk többenti azt a beteget, őrültet vagy önámítót, aki mi is vagyunk, mikor látjuk, hogy olyan lelki vonásokkal, melyeket mi magunkban talán dicsőségünknek, énünk megkülönböztető érdekességének hittünk: milyen nyomorúságos mindennapi kis komédiát ráng, hogyan ropja a halált, mikor azt hiszi, hogy nagyon él, milyen régi rugók bábjátékát táncolja, mikor nagyon egyénnek érzi magát, hogy énségének dédelgetett mániái hány emberben lehet szenvedés és pusztulás: önmagunk e kísértetesen teljes meglátása végzetben, emberekben elijeszt önmagunktól. És ez az ijedelem: már a gyógyulás ereje is.

De van egy másik szociális értéke is az irodalom e teljes ember- megidézésének. Mikor látjuk az élet roppant egybefutását teljes, meg nem szűrt rettentő egybekeveredésében: az őrült józanokat és a józan őrülteket, a szörnyű szenvedélytől lökötteket és az akarat és nagyravágyás rángóit, a bűn és a politika terheltjeit, az egész mindenütt történő világtörténelmet, mely egyszersmind világpathológia is: az élet és emberiség egységének legmélyebb, legszélesebb meglátásához jutunk. Érezzük, érezzük vérünk, húsunk, minden idegünk teljes történő valóságával: hogy egészség és betegség, józanság és őrület, erkölcs és bűn nem szabnak elhatárolt embercsoportokat. Hogy folytonos egymásrahatásban mindnyájunkban ott hat mindegyik és hogy a mindennapok renddé, törvénnyé, történelemmé szokott, józansággá ismétlődött életfolyásában megtaláljuk mindazokat a lelki rugókat, rögzött gondolatokat és végzetes gépiességeket, amelyekért a tébolydák szomorú lakóit külön falak közé zárják. Mint feneketlen örvény, mélyül lelkünkbe a lélegzetelállító kérdés: vajon az ember, már emberré születésének tényénél fogva, vajon az egész emberiség: nem a lélekké fekélyesedett anyag egyetemes delírium tremense? Mély, termékeny alázat tölt el bennünket s meglátjuk a szánalom roppant realitását. Mennyire mindenki vagyunk, mindenki mennyire énünk is és sejtjük: hogy önmagunk féltjük, önmagunk szerves, tudattalan szeretete az: hogy fogjuk egymás kezét s hogy a közösség számára olyan életrendet igyekezzünk megvalósítani: mely nem logikai elvontságokból, nem matematikai számításokból jön létre. Hanem: a mindenki emberi valóságára épített szerves látásból. Nézi mindenki meghatározottságait, gépiességét és nem arra törekszik, hogy mindenkiből egyforma, az állam általa elképzelt gépezetébe pontosan beilleszthető részeket formáljon. Hanem: hogy mindenkiből a maga jó és rossz adottságainak egybehatásában kihozza a leggazdagabb termést, a legteljesebb emberi életet s ehhez a feladathoz építse meg a maga államtervét. És hogy minden kényszer, gyógyítás vagy védekezés: mindenki élettermésének biztosítéka, védelme legyen.

Igaz: hogy az irodalom bizonyos alkotásai és alakjai sokakra végzetes hatással voltak. De itt ismételten rá kell mutatnom: hogy nagyon óvatosnak kell lennünk, mikor az irodalom felelősségét megállapítjuk. Mikor halljuk: hogy a Wertherek, Renék, Karthauzik olvasására e kor több olvasója önbomlott, vagy más szomorúság történt vele, vagy hogy Byron olvasása nyomán démonná, bűnözővé zilálódott: a legostobább dolog volna e tünetek causa sufficiensét, elégséges okát az illető művekben állapítani meg. Ellenkezőleg: az író és a mű is csak kifejezője volt a kor nagy szentimentális és lázadó betegségének., mely ezekben az olvasókban olyan súlyos terheltség volt: hogy a legkisebb alkalomra, egy mű elolvasására, kirobbant belőlük a pusztítás akarata. Ezeket a betegeket az élet bármily alkalma, az irodalom bármily része hasonló kitörésre mozdíthatta. Amint némely szervezetnek árt a friss víz és a friss levegő. De azért a friss vizet és friss levegőt a legkollektívebb látású világmegváltó sem törölné ki az élet tényezői közül.

Térjünk most rá azokra a történelmi szereplőkre: akik roppant egyéni erőikkel és igézetükkel, mindenek fölé nőtt egyéniségükkel: egy közösség tragédiája, végzete, hosszas szenvedése vagy végromlása voltak.

A történelmi nagy egyéniségek vizsgálatával hatalmas lépéssel előrejutunk a felvetett probléma tisztázásában. Fel kell tennünk a kérdést: milyen erős nagy egyéniségnek adhatjuk meg a nagyember nevet történelmi értelemben? Kétségtelenül annak: aki kifejezője annak az egész történelmi közösségnek, melynek tagja vagy feje. Mintegy tömörített összegzése e közösség egész életakaratának, minden életösztönének. Így ő érzi legteljesebben a közösség minden érdekét, hiányát, szükségét minden lehető vonatkozásukban. Benne valósult teljes képletére e közösség lelkialkata. Épp ezért ő tudja legpontosabban lemérni e közösség lelkierejét, teljesítő képességét. Ő tudja leghelyesebben megválasztani ez erő, e képesség felhasználásának, életbeépítésének útjait és azokat a módokat, melyekkel e lelkialkat hiányait, gyengéit pótolni, javítani lehet. Egyéni imperializmusa kifejtésében ösztönösen és tudatosan van meg az a formáló és irányító erő: hogy ne sírig tartó élete minél káprázatosabb arányú megvalósítására törekedjék, hanem arra, hogy működése a közösség életében minél messzibb jövőre, minél több nemzedéken át legyen védelem, életbővülés, a fejlődés gazdag, szabad, biztosított lehetősége. Mert az ilyen történelmi alkotóknál az egyén és a közösség különbsége, kettőssége teljesen megszűnt. Roppant arányú egyéniségükben mintegy énjüknek érzik az egész közösséget, a közösség minden hiánya, szenvedése a saját életük bántottsága, a közösség élethódítása, erőkifejtése saját énjük roppant mozdulása a több élet, gazdagabb alkotás, szabadabb és térségesebb kifejlés felé.

Ezekhez az, azt hiszem, vitathatatlan vonásokhoz, melyek az erős történelmi egyéniséget nagyemberré teszik, hozzá kell tennünk egy figyelmeztetést, nehogy kritikánkban idétlen időszerűtlenségekbe essünk. Azt a közismert tényt: hogy: történelmi közösség, nemzet, állam: az idők folyamán különböző körű egységet jelentett. És csakis a legújabb időkben jutottunk oda: hogy legalább elméletileg vagy bizonyos politikai jellegű kirakatokban: a történelmi közösség, a nemzet egységébe mint egyenjogú tényezőt beleértik az állam minden egyes társadalmi rétegét, minden egyes tagját. És így a történelmi értelemben vett nagyember fogalma is tartalmának teljességére egészült.

Íme tehát: minél nagyobb arányú az egyén: annál inkább kifejezője és történelmi funkciója a közösségnek. És vajon: az egyéniség és kollektív érték ez azonossági viszonya nincs- e meg – természetesen kisebb mértékben – az átlagemberben is?

E kérdésre első feleletül ki merem mondani a következő tételt: a történelem zavarai, a történelmi közösségek szenvedései, ingásai, tragédiái nem azért voltak és vannak: mert az emberek igen – egyének, túlegyének, hanem: mert nem egyéniségek, vagy lényegtelenül kis mértékben azok.

Nem kell túl élesszeműnek lennünk, meglátni: hogy az emberek óriási, kilencvenöt- kilencvennyolc percentes többsége: az emberek, a dolgok, az események és az eszmék meglátásában, morális, politikai, esztétikai ítéleteiben, visszahatásaiban a közéleti, történelmi esendőségekre és alkalmakra stb. Stb. Mindig vak – egyéntelenül, egyformán mozog, érez, beszél, tesz, gyűlöl és szeret: bizonyos tömegérzéssé, tömeg jelszóvá általánosult akarati beidegzések mozdításai szerint.

De az emberek óriási többségének ez a majdnem teljes egyéntelensége nemcsak a közéleti- politikai, esztétikai vagy morális vonatkozású, szóval: a közösséghez valamilyen közvetlenebb viszonyt jelentő esetekben tapasztalható. Ilyen egyéntelen egész életének megélése. Ahogy fiatal, ahogy középkorú vagy öreg, ahogy munkaköre teendőit lerobotolja, ahogy anya, apa, felnőtt, gyermek vagy testvér, ahogy szerető, vőlegény vagy menyasszony, ahogy mulat vagy gyászol, ahogy lelkesedik vagy gyűlöl, ahogy beszél, tréfálkozik, dalol vagy érzékenykedik, ahogy a múltra visszaemlékezik vagy a jövőt elképzeli és megtervezi, magatartása a szerelemmel, a természettel, a halállal szemben stb. stb.: minden testi- lelki mozdulata a mindenki kliséjére, patronjára: mintájára megy. Az emberek óriási részénél valóságos megtévesztés az – melynek különben elsősorban önmaga a becsapottja – mikor azt mondja magára: én. Hiszen majdnem mindenik mindig: mi: egyenlő habja az egyenlő habok közt egy nagy ember- folyónak.

Ezzel némileg ellentétben áll a közismert és alapigazságként elfogadott állítás: nincs két egyforma ember. Ez tényleg igaz és a két leghasonlóbb ember közt is ezer és ezer testi- lelki folyamat mikéntjébenvan különbség. De: hogy az egyéniség teljes és tiszta fogalmához hozzájussunk: ide kell domborítanunk azt a nem eléggé ismert tényt: hogy a különbözőségek még épp oly kevéssé jelentenek egyéniséget, mint a hasonlóságok.<

Oldal: DÖNTŐ PROBLÉMA [I.] (1942.)
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat