Szabó Dezső:

A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS PROBLÉMÁI (1926.)

II. A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS BELSŐ MEGÚJHÓDÁSA

Tiszteletes és világi Urak! Most érek előterjesztésem legnehezebb részéhez. És itt arra kérem Önöket, hogy minden szavam mögött lássanak egy alázatos könyörgést, mely arra kéri Önöket, hogy mielőtt hirtelen fellobbanó indulat vagy belső mechanizmussá vált lelki megszokottság ellökné: méltóztassanak mondásaimat a protestáns lelkiismeret törvényei szerint a magyarság és magyar protestántizmus érdekeinek horizontjában megvizsgálni. Ha magunk ismerjük fel bajainkat és magunk keresünk rájuk gyógyítást: ez nem jelenti azt, hogy a protestántizmust kifelé kompromittáljuk vagy eláruljuk. Ellenkezőleg: diadalmas jelét adjuk, hogy nem félünk az önvizsgálattól, mert szervezetünk van elég élet és erő, hogy a múló betegségeket leküzdje.

A főcél ugyebár az és nem lehet más, hogy az egész kálvinizmust életerőtől és kedvtől duzzadó, a modern kultúra minden fegyvereivel ellátott közös célú, folyton alkotó, védő és jövőt építő egységbe hozzuk önmaga és az egész magyarság számára. Ennek feltétele: a lélekformálás, a nevelés reformja a kálvinista élet egész vonalán. Természetes, hogy e szűk keretekben nem adhatok kidolgozott rendszert, csak egypár legszükségesebb rámutatást.

Mindenekelőtt a vallástanítást kell új, egységes gondolatú reformmal élő szuggesztióvá tenni. Teljesen felesleges, sőt veszélyes, a vallástanítás keretében elsorolni, pláne elhadakozni, hogy mi mit nem hiszünk és mit tagadunk. Ennek a mai korban már semmi értelme nincs. Különben is: egy ilyen elsorolásnál nem volna értelme éppen csak erre vagy arra a hittételre vagy vallásra mutatni rá. Elő kellene sorolni mindazt, amit a gömbölyű földön élő ezernyolcszáz millió ember összehiszeget és mi nem hiszünk. Ez pedig évtizedekig tartó nagy strapa volna és az így végleg átprotestált negyven vagy ötvenéves ember úgy lépne az életbe, hogy tudná, mit nem szabad hinnie, mit nem kell követnie, mit tilos tennie. De nem tudná, mit kell hinnie, követnie, tennie a sok problémájú világban.

A kálvinizmus nem tagadás, nem ellenzék és még kevésbé ellenzékieskedés. Hiszen akkor nem saját életű külön egyéniség volna: élete, léte, minden feltétele abban volna, amit tagad, aminek ellenzéke. Ha az máról holnapra megszűnnék: a kálvinizmus önmagától, minden ráhatás nélkül már nem is volna. Még a halál folyamatait sem kellene végigstrapálnia. A kálvinizmus az emberiség lelki beszédében nem csak egy a többi szavak mellett jelentős ellentétes kötőszó: de, habár, azonban, mindazonáltal. A kálvinizmus az élet önértelmű pozitív igéje: vagyok, melynek határozott tartalma van.

A kálvinizmus nem is ebben vagy abban a hittételben van. Ha nem félnék a félreértéstől, azt mondanám: a kálvinizmus nem is a tegnap vagy ma hitt tételeinek összességében van. A kálvinizmus lényege: az ember örök haladása a lélek és kultúra folyzon- folyvást előteremlő eszközeivel a minden életértéket teljességre kifejtő, minden életértékét embertársai fejlődésében értékesítő legjobb, leghasznosabb, legtökéletesebb ember felé. (Élek többé nem én, hanem él bennem Krisztus). Az egyéni és szociális princípium egyesítése az örök emberi haladásban: ez a kálvinizmus.

Egy ilyen: magát folyton jobbá, értékesebbé trenírozó, egyéni erőit a közösség céljaiba építő modern lelki atléta: ez a kálvinista nevelés célja. Ha az életre ébredő lelket fejlődése elején, mikor oly érzékeny minden benyomásra, tagadásokkal és analizáló kritikákkal etetjük: vagy az élete- hullott, akarattalan, minden iránt közömbös ténfergő, vagy csupa tagadásban és ellenzékieskedésben rángatózó cinikus lesz.

A legnagyobb súlyt kell fektetni arra, hogy a gyermek vagy ifjú lelkébe adott minden szónak pozitív képzettartalma legyen. Amint ismernie kell a pénzjegyek pontos értékét: ismernie kell minden egyes szónál, hogy az a szó egyéni életében milyen kötelességet, jogot, az életnek milyen értékű és következményű folyamatait, milyen kapcsolatokat a többi emberekkel, vagy a közösség életében milyen funkciókat s az állam életében milyen értékű szellemi vagy anyagi folyamatot jelent. A legnagyobb veszély a fiatal lélekre, ha “eszme” , “ideálizmus” , “bűn fertelme” , “szabadság” , “erkölcsi világrend” s más hasonló végtelenül tág határú szavakkal töltjük meg, anélkül, hogy megadnók e szavak pozitív valutáris értékét, élet- termő és védő lehetőségeit az egyén és a közösség életében. Szegény rajongó, millió élet átölelésére született gazdag életű gyermek: ötéves koromtól fogva minden este megesküdtem ágyamban az esti ima után, hogy az “eszméért” inkább vérpadon halok meg, de el nem árulom. És csak huszonkét éves koromban vettem észre, egy már hűvösebb ágyban, hogy tudom: mi a vérpad és mi a halál. De fogalmam sincs arról, hogy mi az az eszme, melyért ezen a vérpadon azzal a halállal meghalok. Az ilyen numenekké fújt bolygó ködű szavak vagy balek vitorlává bontják az ifjú lelkét, mely minden bolond szél játéka lehet. Vagy pedig: a sok buborék szétpattanása után keserű csalódás fanyarítja el a közösség minden nagy, transcendens érdekétől.

És talán most már, annyi század irtózatos ütései, a világháború magyar pazarlása, a széttépett ország sírásai, a két forradalom és a sváb kurzus tanulságai után szabad kimondanom: a lelki élet minden mozdulatát gyökereztessük megfogható realitásokba, az anyagból elő teremlő emberi élet valóságaiba, érdekeibe. A katolicizmusnak óriási ereje éppen az, hogy talán minden más iránynál jobban tudja a maga spirituális tartalmát az élet realitásába: a kenyérbe, földbe, pénzbe, térfoglalásba, politikába, befolyásba, hatalomba építeni. Hiszen ha Isten csak az “ideálizmus” szakmában akarta volna alkalmazni az embert: nem teremtette volna a lélekre ezt az erősen rágombolt, sok nehézségű és sok szükségű test- übercíhert, hanem tiszta lelkek sétálnának a földön. Így nem csak a textilipar, de felesleges volna az emberi öltözés és evés- ivás annyi millió megnyilatkozása, melyek igaz, sok gyilkosság és gonoszság forrásai, de forrásai az emberi akaratnagyszerű erőfeszítéseinek, minden szépnek és gondolatnak: az egész emberi eposznak. És éppen ezért: bűnös lázadás a teremtő gondolat ellen, rá nem nevelni a gyermeket mindazokra a fegyverekre, melyek sikert biztosítanak neki ebben az eposzban. Gonosz és aljas dolog, csak úgy vaktában ilyeneket köpni a fejlődő lélekbe: - A pénz nem boldogít, a tiszta lelkiismeret a fő. - Ha valaki arcul üt jobb felől, tartsd oda neki a bal orcádat, a nénéd és a kis öcséd orcáit is, mert az a százfokos denaturált kereszténység. - Ha valaki elveszi a felső kabátodat, add neki oda minden ruhád és minden fehérneműd és üld le panasz nélkül azt a dutyit, melyet a rendőrség közszemérem megsértése miatt rád szab. - Igenis, meg kell mutatni a gyermeknek, az ifjúnak, hogy az élet gyilkos piac, ahol mindenki megcsalni, megrabolni, eltiporni, kizsákmányolni akarja. Hogy éppen ős lelki kincsei érdekében erősnek, ravasznak, hidegeszűnek, anyagi érdekei ügyes építőjének kell lennie. Hogy a pénz: életebb élet, emberibb emberiség, a magyar faj biztosított jövője. Hogy “hazafiság” és “magyarság” nem harakiri istenek, melyekért okvetlenül el kell vágni a nyakunkat. Nem is beteg szuggesztiók, melyeknek hatása alatt az első hozzánk botló idegen kóklernek vagy Petőfit idéző kizsákmányolónak pőrére kell vetkeznünk s odaadnunk földet, levegőt, püspökségeket, hatalmat, országot és dicsőséget. Hazafiság és magyarság roppant szervezkedések, hogy a magyar gyermeknek több teje, jól táplált mamája, szép játszó kertje és egészséges kacagása legyen. Hogy a fejlődő magyar ifjúnak minden eszköze meglegyen az élet meghódítására. Hogy a magyar anyagi vagy szellemi munkásnak háza, kertje, vagyonkája legyen. Hogy a magyar kenyér, a magyar föld, a magyar munka, a magyar élet a magyaroké legyen. Meg kell mutatni neki az üzlet, az ipar, a modern verseny gigászi eposzát, meg kell adni neki a lelki eszközöket, hogy győzője legyen e harcnak. Meg kell mutatni neki a szerzés gyönyörű örömét, ha ez a nagyobb egyéni jóság, az egészséges család s a magyarság fejlődésének érdekében történik.

Éppen ilyen pozitív tartalma legyen azoknak a szuggesztív emberi típusoknak, kiket példákul viszünk a gyermek és az ifjú lelkébe. Az élet, a fejlődés pozitív adataival kell megmutatni, hogy miért volt valaki “nagy ember” a közösség életében. Hogy mennyivel jelentett több kenyeret, több jogot, több szellemi fejlődést a dolgozó tömegek életében.

Részletesen bele kell vinni az ifjú lelkekbe a családalapítás, a nagy család, a gyermeknevelés, az apaság és anyaság örömeit, kötelességeit, nem általános frázisokkal vagy morális tanácsokkal, hanem gyakorlati részletességben. Így kell megtanítani az állampolgár jogait és kötelességeit is.

Bele kell nevelni az ifjú lélekbe az ösztönös mohóságot, hogy választott pályája szerint folytonos éberséggel vigyázza a modern külföld ipari, kereskedelmi, szociális és szellemi új és új termését s azokat közvetlen megismeréssel beasszimilálja a magyar lélek életerői közé. A legnehezebb s kétségtelenül egyik gyökérproblémája a magyar kálvinizmusnak: a papnevelőintézet, a teológia reformja. Nehéz és kényes, mert sok élet- mechanizmussá lett lelki megszokottságot, sok érzékenységet – s talán nem tévedek- , sok elfogultságot érint. És különösen érinti az idősebb nemzedékeknek azt az érthető ösztönös vágyát, hogy az új generációkat a saját képükre teremtsék, mert így látják bennük önmaguk igazolását. De én azt hiszem, ha csak egy percre is nézzük szemeinkbe a magyarság sebeit s a körülfenyegető veszélyeket: ezek a tiszteletreméltó aggódások el fognak hallgatni az idők parancsai előtt.

A magyar kálvinista papság tagjai általában – vagy talán így is mondhatnám: kivétel nélkül – derék, becsületes, jóhiszemű magyar emberek. Lelkük mélyén megvan minden jó szándék, hogy saját munkásságukat, családjuk fejlődését s a rájuk bízott hívek életét lehető legtermőbbé tegyék a magyarság számára. És mégis az a megállapítás: hogy a kálvinista papság ma nem jelenti a magyarság életében azt a védelmet, szervezést és haladást, melyet jelentenie kellene s melyet összes képességei életre mozdításával jelenthetne: még egyházi férfiak részéről sem tagadtatik.

De viszont: mikor egy- egy szomorú esetről hallunk, hogy a kálvinista papban elbukott az ember és magával rántotta a papot, hogy nehéz szenvedélyek és méltatlan élet csúfja lett: nagyon meg kell gondolnunk valamit, mielőtt ítélnénk és ennek a meggondolásnak kell az irányító szempontnak lennie a kálvinista papnevelés reformjánál. És ez a következő: Az a fiatalember, aki teológiára megy, földnél, falunál, népnél sohasem élt, vagy ha igen, elszakadt onnan a könyvhöz, a városhoz. Aki valaha huzamosan, minden évszakban, éveken át élt falun: az tudja, hogy micsoda rendkívüli lélekerő és életgazdagság kell még a mindig falun élt intelligens embernek is, hogy az élet egyhangúságát, unalmát és bizonyos értelemben: a környezet sivárságát elbírja minden mesterséges zsongítás nélkül. Lehető társasága – jegyző, tanító, erdész, szolgabíró, gazdatiszt, földbirtokos – szükségszerűen csekély kultúrájú, egyszerű emberek. A velük való időtöltés: borban, kártyában, kugliban történhetik s egypár beidegzett politikai frázis vagy idétlen adoma jelent minden szellemi érintkezést. Szellemi ösztönzéseket, megtermékenyítő kulturális áramokat sehonnan sem kap. Hozzájárul ehhez az az igen nagy baj, hogy papi hivatala rengeteg időt hagy neki, majdnem huszonnégy órát egy napon. Minden menekülése csak családjának mindennap azonosan megújuló élete és önmaga. Hogyan bírja ezt el egy átlagember éveken, egy egész életen át, mikor a leggazdagabb kedély, a legtöbb csírájú zseni is könnyen elzüllene ebben az életben? Mi történik tehát?

1. Ha ért a gazdasághoz és hajlama van hozzá: beleveti magát a földbe, a vetésbe, a kenyér ezen gondjába s lesz gazda a gazdák között, akinek vasárnap a második harangozáskor eszébe jut, hogy hetenként egy félóráig pap is. Mert ebben a reggeltől estig folyó szorgoskodásban szükségszerűen kifejlődik benne a gazdapsziché: a kenyér, a szerzés, a csak materiális gondoskodás mindent kitúró szenvedélye. A falu életben, a falu lelkében nem tényező, nem élet, nem pásztor, pedig még ez a típus a legszerencsésebb, mert az ilyen pap rendesen anyagilag jól áll s így külső tekintélye van hívei előtt.

2. A papságra kikerülő fiatal ember jó tanuló, szorgalmas, könyvekre szokott lélek. Ez a szorgalom olyan mint az eldobott tárgy nehézkedése: tovább mozgatja egész életen át. Kiérkezve új állomására: első percben szemébe ijedi a falut, az arcokat, a viszonyokat és minden szomorúságot. Erre aztán égszakadás, földindulás, úgy befut a könyvei közé, hogy fülei sem látszanak ki. Tanulmányozza a hollandiai teológia fejlődését, szavakat szed ki egy angol prédikációskönyvből, vagy gyökérszálig kutatja, hogy a századok gurulásában melyik nemzetnél, melyik korban kinek milyen véleménye volt, vagy milyen véleménye nem volt a test feltámadásáról. A falu őt idegennek, különcnek és ütődöttnek: három vagy öt kerekűnek fogja nézni s még a muszáj- tiszteleten át is felserked arcukra valami komikus vagy szánakozó mosolygás. Ő ezt valahogy lelke vak könyökeivel megérzi és mindinkább idegennek érzi magát s minden találkozás a híveivel égető sajgás lesz, tehát mind jobban bújik tőlük. És mert kell menekülés és kárpótlás az anyától szült embernek: valami betű- gőg s az egész falu fölött álló kulturáltságának dölyfös tudata gyűl fel benne. Megveti, utálja a parasztokat, akik még azt sem tudják, ki volt az a William Langland, hívei pedig kamatozva viszonozzák ezt az érzést. A falu nem jelent semmit a papnak, pap nem jelent semmit a falunak, viszonyuk két vak meddő farkasszemet nézése a rohanó időben. Nem tudom: nem ez a pap- típus a legszomorúbb?

3. Akad aztán pap, aki nem bírva ezt az élettelen életet: a kártya vagy a bor halálos életébe menekül. Ne részletezzünk.

4. Van, aki lemozogja a maga prédikációját, temetését, keresztelését. És aztán egész napon át ténfereg, vagy a dívánján hever. Se nem rossz, se nem jó, se nem zápor, se nem napsütés. Halott húsz, harminc, negyven évig a halála előtt.

5. Van, aki a napi politikába veti magát, zúg uraságoktól levetett mondatokat, felborzolja a falu lelkét, balekja vagy eszköze úri aranyásóknak.

Még egyszer hangsúlyozom: a legbolondabb rágalom volna azt állítani, hogy minden kálvinista pap beletartozik e szomorú lehetőségek valamelyikébe. De a kálvinizmus belső megújhódására irányuló törekvések előtt ott kell lennie annak az ijedelemnek, hogy igenis, minden kálvinista papot fenyegetheti e lehetőségek valamelyike. Még egyszer mondom: e lehetőségek kikerülésére olyan páratlanul rendkívüli erejű és gazdagságú lélek kell, melyet nem lehet követelni az emberektől semmilyen foglalkozás keretében. Ezért kell valamit tenni, kell okvetlenül, mert itt van az élet és a halál vitája. És meg kell gondolni, hogy a kálvinista pap egyháza életének sokkal fontosabb, döntőbb tényezője, mint a katolikus papa a katolikus egyháznak. A katolikus egyház roppant formái, szimbólumai, szentségei, szertartásai akkor is kézen fogják a hívek lelkét, ha a pap méltatlan, félreficamodott ember. Nálunk az egyház, a vallás úgyszólván egészen a papban van s ha mérgezett vagy szemetes a forrás, beteg az egész falu. Mit kell tehát tenni?

Egyetlenegy felelet van rá s ebben a feleletben a magyarság és a kálvinizmus érdeke azonosan egyek: foglalkoztatni kell a kálvinista papot. Prédikáció- tanulás, teológiai firtatások nem foglalhatnak le egy egész életet. A pap ne csak vallási, de társadalmi, gazdasági és kulturális vezetője legyen a népnek. Kell, muszáj, hogy az legyen. És ezzel adva van a papnevelés egyetlenegy egészséges reformja: Erre a munkára képességeket és ismereteket kell envelni a teológia négy évén át.

Mint nem egyházi ember, félénken, de a legnagyobb tekintélyekre támaszkodva emlékeztetek arra, hogy a kálvinista vallásban a dogmáknak közel sincsen meg az a jelentősége mint a katolikus vallásban. Azt pedig minden tekintély nélkül, mindenki becsületes szemeire hivatkozva merem állítani, hogy a protestántizmus élete az életbenj, beépítése a hívekbe s a hívek beépítése a nemzeti közösségbe majdnem teljesen független a teológiai tudás szakszerű tartalmától. Ne méltóztassanak azt hinni, hogy ezt a tudást kicsinylem vagy becsmérlem. Hiszen akkor más lelki alapra állanék, mint amelyen Önök vannak és akkor szavaimnak csak olyan hangzása volna Önök előtt, mintha kínaiul beszélnék. Tisztán csak ahhoz az alig tagadható megállapításhoz akarok jutni, hogy a speciális teológiai tanítást a papnevelés négy éve alatt oda lehet tömöríteni, hogy bőven marad idő olyan ismeretek tanítására, melyek a fiatal papjelöltet a magyar élet modern építőjévé, a magyar lélek ható tényezőjévé tehetik.

Ezt a reformot részletes rendszerbe csak egy olyan bizottság dolgozhatja ki, melynek nagyobb számú világi tagjai közt oylan gazdasági, szociológiai, irodalmi szakemberek lesznek, kiknek teljesen modern horizontjuk van az illető ismeretek terén. Voltaképpen leginkább ezekről az ismeretekről van szó: irodalom, ethnográfia, mezőgazdaság, szociológia s talán hozzá lehetne venni – a jelöltek hajlama szerint – valamelyikét a mindenkitől megtanulható, mindenki számára gyümölcsöztethető kézügyességeknek (faragás, esztergályos munkák etc.). És ez ismeretek tanításának három elengedhetetlen követelménye legyen:

Az első: hogy az ismeretek tanítása ne valami elvontan tudományos elméleti tanítás legyen, mely a fiatal papjelölteket egy egyetemi magántanárság cingár kappanságára képesítse. A legtávolabbról sem lehet szaktudós nevelése a cél. Ez a tanítás azt jelentse eredményeiben, hogy a parasztok, munkások, iparosok, kereskedők, kisemberek közt élő pap úgy menjen hívei közé, hogy azoknak életében, munkakörében nagyobb praktikus horizontot, több gyakorlati tudást, több eredményt adó fejlődést jelentsen. Így például a néprajzi ismeretekből nem azt kell beléje tölteni, hogy melyik néphímzési motívumot hogy sumirgatták a sumirok és hogy baskirgatják a baskirok, vagy melyik népdaltípus hogy buggyan ki a szamojéd háztartási alkalmazott turáni gégéjén. Ismerje minél mélyebben a népköltészet kincseit, ismerje, hogy díszítette a magyar nép házát, kertjét, bútorait, ruháját és ezeknek terjesztésével hívja a falut egy új magyar népi művészetbe, megmutatva, hogy ez pénzt is hoz a konyhára. Ismerje, hogy aművelt világon milyen módozatai vannak a falu, a munkásság, a kisiparosok etc. kulturális és gazdasági megszervezésének, milyen formái a szövetkezeteknek, milyen védelme a paraszt termő munkájának, milyen formákban lehet felvenni a harcot a betegségek és rossz szenvedélyek ellen, hogyan lehet a magyar élet, magyar jólét, magyar haladás alapformájává tenni a családot stb., stb. Kidolgozandó program szerint kutya- kötelessége legyen ez a munkásság a kálvinista papnak s ha erre alkalmatlannak bizonyul, irgalmatlanul el kell küldeni, menjen politikusnak, az minden léhűtő lehet. Így kassanként minden kálvinista egyházközség egy élettől, kedvtől, erőtől lüktető műhelye lesz a magyarságnak, melyek egymásba kapcsolva egy közös vérkeringésű rendszerbe, össze fogják adni a modern magyar élet, a magyar haladás, a magyar élethódítás vidám és egészséges eposzát.

Második követelmény: ezeket az ismereteket folyton folyvást a meg- megújuló modern élet eredményeiből vegyék s mindig az eredeti forrásból, akár egészségtanról, akár szocializmusról, bármiről van szó.

Harmadik követelmény: mindezen ismeretek tanításának a teológián, s mindezeknek a papi munkásságoknak az életben minden mozzanatukban arra kell törekedniük, hogy a magyarság dolgozó tömegeit tegyék állammá, életté, történelemmé és kizárólagos hatalommá az országban. A magyar kálvinizmusnak vissza kell nemesednie ősi demokratikus életakaratához, ahhoz a tiszta harchoz, melyet Heltai Gáspár olyan szép heroizmussal küzdött meg meséiben.

Ha külföldre küldik a papjelöltet vagy papot, a sajátos teológiai ismeretek beszerzésén kívül kapja kötelességéül a többi ismeretek valamelyikének gyakorlati kibővítését (munkáskéréds, falu, kultúra tanulmányozása stb.). A papjelölteket mind a négy évben (már az első év után is) egy- egy falusi vagy kisvárosi pap mellé kell küldeni vakációra, különösen abból a célból, hogy a hívek pszichéjét, szükségeit, életét megismerje és hogy ebben a megtágult papi munkásságban gyakorolja magát. Ez legyen kötelező s az ilyen vakációi tevékenységéről szóló bizonyítvány elsőrendűleg számítson be a minősítésbe. A modern nyelveket is új lendülettel kell beilleszteni a papnevelés programjába. Én ezt a két nyelvet ajánlom: franciát és az angolt. Ez az emberi lélek két nagy dialektusa, melyben minden megvan, ami emberileg történt. És ezekkel lehet utazni az egész világon. A német nyelv teljesen mellőzendő. A német irodalom, egy- két dolgát kivéve, másodrendű, nem egyetemes érdekű irodalom. Egy törzslélek zárt világát és romosságait adja. Különben is a magyarság annyira a germánizmus atmoszférájába van bebetegítve, hogy egy nagy és végleges klebelsbergtelenítés elmaradhatatlan történelmi kötelesség.

Az én ideálom tehát: a kálvinista pap egy a magyar psziché minden kincsével megtelített, a modern emberi kultúra minden fegyverével ellátott, minden percében élő élettel ható munkása és harcosa a magyarságnak. Erős, vidám atlétája az életnek, aki a halál borzalmával undorodik minden frázistól, akinek életszüksége a tett: aki lélek, kenyér, jog, egészség és haladás hívei életében. Bűn- é ez, destrukció ez, hazaárulás- é ez?

A másik elmaradhatatlan reform: a magyar kálvinista egyházi szónoklat, a templomi prédikáció reformja. Reform formában és szellemben, a mai magyar lélek és élet szükségei szerint.

Mi a templomi prédikáció célja? A biblia és a vallás érzés szuggesztiójának erejével beidegzeni a lélekbe az élet nagy kötelességeit a hívő önmaga, családja, s a közösség iránt. Kézen fogni az élet ezer problémája, ezer szenvedélye és szükségei közt tántorgó embergyermeket és mutatni: ide lépj, ezt kerüld ki, ez az egészség, ez a termő élet. Belső látásává, eszének, akaratának, érzéseinek szükségszerű mozdulatává tenni, hogy csak akkor él igazán az egyén, mikor erőit mások életében: családjában, falujában, nemzetében fejti ki, mikor ezeknek termés, élet és jövő. És megmutatni, hoyg az élet különböző vonalán milyen külső és belső eszközökkel lehet ezt elérni. És azután még célja az egyházi beszédnek: a belső sebek gyógyítása, vigasztalás, megerősítés.

Tisztelt Uraim! Nem állítom, hogy e céloknak megfelelő nagyszerű és hajtó beszédek el nem hangzottak a kálvinista katedrában. De sok egyházi férfiúval beszélgetve meggyőződtem, hogy általában látják a tényt: a mai kálvinista egyházi prédikáció nem felel meg a mai lélek szükségeinek. És meg kell gondolni, hogy milyen nehéz feltételek mellett beszél a kálvinista papok nagy része. Alig valamilyen műveltségű, elvont dolgok megfogására képtelen elmék. Fáradt, munkatört emberek, akik egész héten pitymallattól be az éjszakába küzdöttek a földdel, az időjárással, az anyag irgalmatlanságaival s egy heti robot ki nem aludt fáradságával jönnek templomba. Talán nem lesz halálos bűnöm, ha a kálvinista egyházi beszéd egypár tipikus hibáját – a megújhódás érdekében – megrajzolom. Hiszen annyi fényes kivétel hozhat vigasztalást megállapításaim ellen.

1. A prédikáció a megfoghatatlanságig elvont téma és elvont mondatok zuhataga. Van pl. egy nagyon elterjedt kálvinista prédikáció, szerzőjét felesleges megneveznem. Ez körülbelül így kezdődik: - Az éj és a nap, a világosság és a sötétség, a bűn és az erény mindenhol küzdöttek egymással a természet és az ember életében. Sokszor már- már felülkerekedik a sötétség, a gyarló ember már azt hiszi stb., stb.

Nagyon kérem, méltóztassanak megfigyelni, mi történik ezalatt egy egyszerű átlag- lélekben. Megjelenik a lelki mozi vásznán egy határozatlan körvonalú, Anonymus- arcú, szétködlő fehérségű pékinas: “az erény” és egy hasonló határozatlan körvonalú, Anonymus arcú, szétködlő feketeségű kéményseprő legény: “a bűn” és elkezdik bokszolni egymást. Háttérben pedig, mint álmos statiszták, az ad hoc felfogadott éj és nappal, világosság és sötétség szétfolyó havelockban ténferegnek, hogy miért, azt csak az irgalomnak kiapadhatatlan forrása tudja. A két alak aztán hömpölygő és zúgó mondatokban addig bökdösi egymást, amíg a pékinas is kéményseprűvé feketedik s a kéményseprő is pékinassá fehérül. Mert a bibi éppen ott van: hogy “a bűn” és “az erény” végtelenül tág szó- trikók, melyeket a lelki cirkusz törpe klaunja és óriási díjbirkózója egyaránt magára húzhat. Hiszen az a szegény, élettől megkergetett emberbárány éppen azért fut Isten jászlához, hogy megtudja, hogy az élet millió viszonylatában, ahol egy és ugyanaz a lépés különböző esetben lehet bűn és lehet erény: mikor melyik lépése bűn, mit kell tennie adott esetben és mit nem kell tennie. Ehelyett egy fehér és egy fekete ködű pöffentyű szurkálgatja egymást az egész prédikáción át, melyeket nem tud eszével értelemmé fogni, nem tudja beállítani őket napi élete körülményei közé. Valósággal örvend, mikor az ámen bicskája szétpuffasztja mind a kettőt.

2. A másik fenerákja a magyar kálvinista egyházi beszédnek: a “szép beszéd” , a rétori cicomák ledér keresése. Tiszteletes és világi Urak! Engedjék meg, hogy itt ezen az egy helyen tárgyszerűleg (objektíve), minden ős undorodásommal kíméletlen legyek: keserű orvosság durva fakanálban. Nem csak azért, mert a szép frázisok kéjgáza a tettekre nehéz magyarság halálos nyavalyája. De amikor száz és száz egyszerű ember fut a templomba, tele a mindennapok friss sebeivel, száz szorongással, hogy hová lépjen, mit tegyen, hogy meg ne piszkolja magában az anyjától csókolt gyermeket és el ne prédálja életét, - ezer kérdéssel, hogy hogyan legyen élet az övéi életében, zokogó könyörgéssel, hogy egy nagy vigasztalás átmossa és megerősítse: és akkor metaforákat, hasonlatokat, százszor megrágott buta természeti képeket vomitálni ebbe a nagy emberi szorongásba! Micsoda silány, sivár, üres, rétor és nem, ezerszer nem papi lélek az, aki mikor előtte kísért a végtelen emberi nyomorúság ezer és ezer sápadt arca: mint egy vén ledér kokott” szép beszédet” , költői figurákat rúzsoz és rizsporoz a “jaj be kiváló szónokságára!” hogy az a szerencsétlen, Isten lábaihoz tördelt lélek érezze, hogy milyen elhagyott, milyen egyedül van a papja rétorságával szemben.

Két csoportot lehet megkülönböztetni a “szép beszédek” szomorú garmadájában. A régi stílusú, ostor- mondatú, fergeteges hasonlatú prédikációkat, melyekben a tenger szörnyen hullámzik, a villám és a mennydörgés valóságos kozmikus rekordokat érnek el, a csillagok milliárdjai pedig minden síbert túlmilliárdoznak. A végtelenség ezekben fene végtelenül végtelen, a sötétség tombolva- sötétség, a világosság csűrdöngölőzik a világosságával. És az Isten nagyságos nagyságú nagysága olyan hangon reklámoztatik bennük, mintha nem Isten papja beszélne a szószéken, hanem egy impresszárió rikoltana az óriáskígyó sátra előtt. És ezek még a jobbhiszeműek s szomorú tévedésükben mégis van valami fanyar magyarság s a hagyományok ódon ritmusa. De – ha nem tévedek – vagy húsz, harminc év óta egy másik irány is beserkedt a magyra kálvinizmusba. Megfésült prédikátorok, akik a katolikus grófi püspököktől valami szentséges orrhangot és túl- vizslás destrukció- szimatot, külföldről holmi sajátságos szemüveg alól pisláncsoló kegyességet hoztak be. A magyar kálvinista lélek előtt halálosan idegen alakok ezek, akik a bibliai idézetekkel megspékelt kenetteljes nyöszörgést a Nyugat legkisebb íróinak modernkedő stílusából kölcsöünzött modoros gyönyörűségekkel keverik az öreg Beöthy tíz generáción át kapott retorikai vájdlingjában. Egy ilyen, a Mansz Melaniektól és Kansz Tiboroktól igen körülrajongott szónokot meghallgattam. Az alkalom ünnepélyes volt s milyen szomjas, milyen becsületes vágyakozású lelkek vártak megtermékenyítésre! És a “kiváló szónoklat” ilyenféle finom metaforák sorozata volt: - A csoda olyan mint egy antik görög váza, minél mélyebben nyúlunk belé, annál több, annál titkozatosabb kincseket találunkb. - Hát aztán: ha modern Zsolnay- ibrik, vagy középkori hottentotta- levesestál a csoda? Micsoda gyógyítást ad az ilyen finom metafora az én életsebeimre? Milyen feleletet ad az életben eltévedt lélek szorongó kérdéseire? Milyen irányt mutat a kötelességnek a mindennapok irtózatos Bábelében? Mivel lesz több erő, megacélozott akarat, megnőtt jóság, megszélesedett horizont a hívők lelkében? Hogy lehet valaki ennyire frivol és embertelen az örök élet házában a megkergetett emberi lélek nagy szomorúságai előtt! És mindez elmondva valami furcsa önzsírozó hangon, mintha minden metafora meleg hájba mártott toll volna, mellyel önmagát kenegetné ünnepi kaláccsá, valami tikkadtan kegyeskedő tükörbe- nézéssel. Hát ez a lelki élet, ez a keresztyén egyszerűség, ez a vallás, ez az ős tisztaságú forrás a megszomjúhozott életlázas ember számára? Hát luxus- fürdő a templom, ahol az ember esztétikai talpát húsz nemzedéktől elhullatott metafora, tollakkal csiklandják? És ami még súlyosabb, ezek a “kiváló szónokok” irodalmi ambícióval is keserítik az országot s a papságtól átkölcsönzött tekintéllyel ítélkeznek a magyar szellemi élet fölött. Ezek mondanak ilyen szép méltatást: - Petőfi az Alföld lelke. - Hát mit értet, mit mutat meg nekem ez Petőfi lelkivilágából, költészete előteremléséből? Hát Arany nem az Alföld lelke s ha ő is az, akkor Arany miért nem Petőfi és Petőfi miért nem Arany? Igaz, hogy ilyen metaforákat édes szendergésben is csinálhatsz: Kemény Zsigmond Erdély agyveleje, Leopardi Itália epéje, Herczeg Ferenc Púdaőrs püspökfalatja stb., stb. És jellemző, hogy ezok a finom szónokok azok, akik Prohászkával versenyt dünnyögnek a modern magyar szellem feltámadáshoz vezető tragikus hősei ellen. E lelki forma végső megmutatására legyen elég: egyikük, egy nagyon fontos állásba nagy szeretettel behelyezett férfi, most, mikor a mai történelmi válságban lelkünk minden mozdulata, agyunk minden atomja cselekvő erő kell, hogy legyen a magyarság, a magyar kálvinizmus felemelésére, megszervezésére: reggeltől estig jajgatja: - Én esztétának születtem, én esztétának születtem. - Hát metafora- kappanokkal, esztéta- eunukokkal fogja megnyerni a magyar kálvinizmus az élet és halál nagy csatáját?

3. Egy másik, bár könnyen érthető tévedés: a biblia l' art pour l' art- tá, öncéllá tévedt magyarázata. Itt megint kérem: ne méltóztassanak félreérteni. Tudom, milyen helye van a bibliának a protestáns hitben, tudom, hogy magyarázása fő- kötelesség és ezt érinteni sem merném, hiszen akkor rögtön megszűnnék a közös alap. De talán nem bűnös követelés: hogy ez a bibliamagyarázás a mai lélek érdekeivel, a mai élet problémáival legyen valami kapcsolatban. Egy prédikáció nem lehet csupán az ó- szövetség valamely részének per longum et latum elmesélése, pláne oly részeknek, melyek a zsidó nemzet történetének intimebb érdekű jelenetei. Egy prédikációt hallottam, mely körülbelül úgy kezdődött: - Kedves atyámfiai, ti bizonyára mindnyájan sokat gondolkoztatok azon, talán álmatlan éjszakákat töprengtetek át vele, hogy annak a Sórek mellett lakó Delilának mi vagy ki adta azt az erőt, hogy ő, a gyenge nő, akinek... stb., stb.

És háromnegyed órán következett a részletes történet, melyben igen derék öreg zsidók és ellenségeik szerepeltek. De a hívők lelke – mintha mondta volna: van nekünk elég bajunk, mit bajlódjunk az ők bajaival – elúszott az álom vizén valami találóbb lelki eledel felé. Azt nem is említem, hogy a templomban senki, nem véve ki a kérdező papot sem, sohasem töprengett ezen a témán. És azt sem, hogy a kész felelet már a kérdéskor mindenkinek a legkülsőbb zsebében volt, hogy természetesen az Istenbe vetett hit adott erőt a Sórék mellett lakó Delilának és nem a Ganz- gyár villamos motorjai.

4. Ez az utolsó megjegyzés elvezet ahhoz a prédikáció- típushoz, melyekben önmaguktól értetődő, mindenkitől ismert gondolatok órán vagy órákon át magyaráztatnak. Egy különben kiváló délvidéki református pap például két vasárnapra terjedő prédikációban az argumentumuk óriási halmozásával bizonygatta ezt az alaptételt, hogy: az élet küzdelem. Ha előbb megkérdez egy négyéves gyermeket, aki még az életen kívül, vagy egy kilencven éves párálitikust, aki már az életen kívül van, azok rögtön megmondták volna neki s annyi fáradságot meg lehetett volna takarítani.

Tisztelt Uraim! Én azt hiszem, hogy az egyházi beszéd nem “szónoki mű”, nem stiláris kéjgáz- fejlesztés és legkevésbé “szép beszéd” . Én azt hiszem, hogy a papnak nagyon egyszerűnek, nagyon testvérnek és apának s a szenvedés és szeretet minden gyökerével embernek kell lennie, mikor annyi bántott, tántorgó, szomjas emberi lélek elé áll. Vajon mikor halott édesanyánkat megpillantjuk: gondolunk- e arra, hogy metaforákba és metonímiákba öntsük a megkönnyítő jajt és zokogást? Vajon mikor a fiatal anya egészséges szép gyermeket szül, a boldog apa antik görög vázákon át öleli feléje öröme forró háláját? Tiszteletes Urak! Az Önök elé menekülő lelkekben folytonos halálok és születések történnek: egyszerű jó szavakban találjon lelkük közvetlen érintkezést a lelkekkel, hogy vigasztalás legyenek az élet minden halálában és megmutassák az élet építő erős örömeit. Egyszerű, testvéri szavak vigyenek több jóságot, több hősiességet, több erőt a kacskaringósan zengő vagy kegyes orrhanggal szentséges külön “katedrai” hangnak lennie. Legyen az az egyszerű mindennapi saját hang, de az a lélek legyen benne, mellyel az apa életnek induló fiát irányítja, mellyel a testvér beteg testvérét vigasztalja.

Egy felvett konkrét lelki eset tárgyalása pozitíve adott viszonyok közt, pozitív rámutatások, hogy az élet ilyen- meg- ilyen viszonylatában hogy tehetem önmagam testileg- lelkileg legegészségesebbé és legtermőbbé a család, a község, a magyarság számára, pozitív tanácsok és megmutatások a családi élet kiépítésére, kötelességeimre az emberekkel, szülőhelyemmel, egyházammal szemben: mindig pozitív tartalom pozitív irányítás pozitív adatok közt az isteni gondolatok szuggeráló erejével: ez az egyházi beszéd feladata. A pap lelki orvos, szellemi tábornok és a pap, aki pozitív orvosságot, határozott irányt és ehető táplálékot ad a lelkeknek. És nem részeg vagy önbájába gárgyult Nárcis- pilóta, aki repülőgépével, átnyúlhatatlan messziségben a hívek feje fölött, vad vagy ékes cikornyákat rajzol az üres levegőbe.

Végszó

Tiszteletes és világi Urak! Önök elé terjesztettem mondanivalóimat. Helyesebben: a magyarság új, egyedül lehetséges életének bennem kialakult nagy rendszeréből ezeket találtam adott pillanatban a legsürgősebb elmondandóknak a magyar kálvinizmust illetőleg. Bár adna az élet egy- két szabad évet, hogy az egész rendszert kidolgozhassam.

Mondhatja valaki: - Jól van, sok helyes dolgot mondasz. De a kálvinizmus mégis mindenekelőtt hit, vallás, felekezet. És megjegyzéseid között semmi sajátosan vallási jellegű nincs.

Erre én először ezt felelem: ez nem az én feladatom, erre én nem vagyok hivatva. Másodszor pedig ezt: vallási téren nincsenek nehézségek, nincsenek megoldandó problémák. A protestántizmus nem egy minden tételében, minden mozzanatában örökre kijegecesedett, lekötött vallás. Így megvan az az előnye, hogy úgy ujhódhatik meg az idők folyamán, hogy éppen lényege, az abszolút ideál felé haladás marad érintetlenül. Sok teológiai finomság, mely valaha probléma volt, ma már nem az s teljesen kihullott a köztudatból. Kihullott minden harc vagy lármás csetepaté nélkül. Az élet egészséges vérkeringése elvégzi a maga munkáját a haladó kor szükségei szerint. A hit terén, a hit- tartalom átadása és átvevése folyamataiban tudtommal nincsenek összeütközések, nincsenek feltűnő bajok.

És ha valaki azt mondja, hogy a témát túlságosan kiszélesítettem, túlságosan átvittem az élet más tereire, ezt felelem: Az élet és jövő egyetlen lehetséges útját követtem. Semmi sincs külön az emberi lélekben. A lélek minden egyes folyamata feltételezi, meghatározza, beszínezi és irányítja az összes többi folyamatot: a lélek millió és millió folyamatában egyetlen oszthatatlan történés. A hit nem valami külön házi Isten, mely a lélek egy parádés szalonjában elzárkózva él. A hit a hívő ember egész életépítésének, akarata minden viszonylatának az emberekkel és a dolgokkal: belső módosítója és módozata. Holt élet és holtabb hit volna csak “hinni” minden élettermő, élet- építő tartalom nélkül. A hívő emberben Isten a legszélesebb, kötelességekbe és jogokba rendezett szolidaritása az egyénnek az emberekkel és a világ dolgaival. Én a teljes értelmét mutattam meg amagyar kálvinizmusnak az egyénben, a családban, a községben, a fajban, az emberiségben. Három legösszeölelőbb szóban tudom összegezni ezt a teljes értelmet s e három szó egyesíti magában az egyén, a faj és az emberiség értékeit: magyarság, demokrácia, haladás. De e három szó csak úgy ér valamit, ha a gyakorlati élet minden vonalára részletesen kidolgozott életprogramja van.

Nagyon kérek mindenkit, aki e sorokat elolvassa, ne engedje oda magát az esetleges első hatásra feltámadt indulatoknak. Álljon meg minden megállapításomnál, minden egyes kritikámnál, minden javaslatomnál. Gondolja végig: milyen értéke van annak az egyén, az egyház, a község és az egész magyarság életében. És ebből a vizsgálatból vonja le ítéletét. És semmi esetre ne asszerint ítéljen, hogy egyes kritika, javaslat vagy megállapítás hogyan érinti saját képességeit, hibáit, vagy hiúságát.

Tiszteletes és világi urak. Én ezekben a sorokban arra mertem kérni a magyar kálvinizmust: hogy nagyon éljen, hogy nagyon akarjon, hogy nagyon hasson. Hogy élete az egész magyarság létérdeke, akarata a magyarság megteljesülő életakarata, hatása a magyarság megszélesült boldog jövője legyen.

Tudom, hogy sokat mondtam e sorokban, ami a magyar középosztály 1867 óta előbetegedett ideológiáját sérti és sért sok kis magánérdeket és lelki megszokottságot. De könyörgök, hogy mondásaim horizontjában nézzenek szét az utolsó évtizedek magyar történetében és nézzenek szét a mai Magyarországon. Nézzék a magyar faj fokozatos kiszorulását, hontalanságát, elhagyatottságát saját hazájában. Nézzék egy minden vonalon céltudatos, évtizedekre szóló magyar politika teljes hiányát. Jusson eszükbe az árva falu, az árva középosztály s a minden magyar érdektől buta gőggel elrúgott magyar munkásság helyzete a háború előtt. Döbbenjen Önök elé az irtózatos infámia, hogy a magyarságot minden érdeke ellenére, biztos halálos veszélyére bevitték a nagy öldöklésbe a német imperializmus érdekeiért és magyar holttestekkel szórták tele három világrész csataterét. Lássák meg a forradalom napjaiban a legnagyobb bűnt, hogy a Tiszák politikája mennyire szervezetlenül, minden történelmi horizont nélkül, kezdeményezésre és felelősség vállalásra teljesen képtelenül hagyta a magyarságot. Lássák meg a magyargyilkos kurzus minden fertelmét és rablását, a tudatlanság, a tehetségtelenség, az immoralitás és idegen hódítók vad tivornyáit a ledöfött magyarság teste fölött. És most, mikor a katolikus nemzetközi érdekszövetség minden magyar koszthoz jutott svábja és szlávja rikoltja a Regnum Marianumot: vegyék eszükbe: hogy a magyarság minden bukása, hanyatlása, baja egyszersmind a magyar kálvinizmus végzete is. És ebben a meggondolásban vessék latba mondásaimat.

Regnum Marianum! Sokszor hallottuk ezt a kiáltást a történelem folyamán. És mindig ömlő magyar vért, koldussá lett magyar családokat, halálra szült magyar gyermekeket, földből, életből kitúrt magyarságot jelentett. Egyenlő veszélyt jelent ez a név katolikus és protestáns magyarra egyaránt. Jelent szétmart, szétzüllesztett, mindenből letaszított magyarságot, jelent elvesztett hazát, összehullott kultúrát, vándorbotot és koldustarisznyát. És jelenti az idegen zabálók féktelen uralmát, végső honfoglalását.

Oh magyar vérű katolikus testvéreink! Higgyétek meg, hogy a mi életünk a ti biztonságotok is, a mi sebeinken a ti véretek is elfolyik. Azt hiszitek, hogy nekünk kevésbé fáj a katolikus magyar kiszorulása az életből, mint a protestáns magyaré? Azt hiszitek, hogy minket kevésbé bánt a statisztika lázító beszéde, hogy a magyar vérű katolikus még saját egyháza életet adó pályáin sem érvényesülhet legalább olyan arányban, mintha hússzorta kevesebb lenne? Azt hiszitek, hogy nekünk nem sajog a ti izomrángásotok, mikor germán és szláv hangok összetorlott alpesein kell áttörnötök magatokat, hogy megnevezhessétek püspökeiteket, kanonokaitokat, a hitetekből bővebben élőket? Nem ugyanegy árvaságban vagyunk katolikusan és protestánsul árva magyarok?

Tenni kell, tenni kell, tenni kell, Tiszteletes és világi Urak! Meg kell újhodnunk, mert itt a halál!

Elpihent héroszai a halhatatlan szeretetnek, jöjjetek vissza az élők szívéhez s ti legyetek indítás a mozduló akaratban. Mozduljon fel mély síri ágyatok, porszem tapadjon porszemhez, rög álljon rögéhez az édes földnek. Teljesüljön vissza régi arcotok s térjen vissza belé az elrendeltetett szerelem. Hogy felnyíló szemeitek előtt ne tudjunk hazudni önmagunknak, ne merjünk gyáva lenni s égő szégyen hajtson a tettre. Jöjj acélöklű, kenyérszívű, óriás, bástyát tartó mell és jövőt nyitó ravasz ész, jöjj csodálatos Bethlen Gábor, aki büntető kard voltál a letiport idegen elnyomó fölött s ifjú magyar lelkek kibomló fehér vitorlája. Jöjj zsarnokul felszabadító, fösvényül dúsajándékú, hunyorgatva messzelátó, zsémbelve szerető drága zord magyar, jó öreg Rákóczy György. Jöjj örök bolygója az egyetlen szeretetnek, mindig megrabolt, mindig adakozó, mindig koldus, mindig ős Szezán: jöjj legszélesebb magyar ölelés, jöjj Szenczi Molnár Albert. Aki nagy lelkedbe hívtál minden magyar szenvedést s mint kezes galambokat, fehérszárnyú zsoltárokat küldted őket a nagy vigasztalás felé. Jöjjetek Apáczai Cseri, Kőrösi Csoma, Benkő József, Bod Péter, Bolyai, jöjjetek Csokonai, Tompa, Petőfi, Arany, Ady Endre, megváltó eretnekek, szent koldusok, megnőtt élete minden magyarnak, jöjjetek mindnyájan. Lesz- e magyar, aki elátkozza azt az eretnekséget, mely titeket adott? Nézzétek, megint koldus és kitúrt, megint megcsalt és megrabolt, megint idegenek zsákmánya a másnak termő faj. Mozduljon fel a századok fájdalma hűlt szívetekből és hogy fájjunk egymásban, hogy induljunk egymásért, hogy felszabaduljon a dermedt akarat, verjen ránk sírásotok fekete ostora: - Jaj, jaj mi lesz a szegény maradék magyarsággal! Jaj, hol van a magyar kálvinizmus?!

Pasarét, 1926. augusztus 31.

Oldal: A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS PROBLÉMÁI [III.] (1926.)
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat