Szabó Dezső:

A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS PROBLÉMÁI (1926.)

NYÍLT LEVÉL AZ ORSZÁGOS PROTESTÁNS KONGRESSZUS TAGJAIHOZ

(Július végén úgy értesültem vidéken, hogy szeptember végén Budapesten országos protestáns kongresszus lesz. Feljőve a fővárosba, belekezdtem az írásba. Közben a kongresszus, más formában, mint én hallottam, megtörtént vidéken. De azért a Nyílt levél formát megtartottam, hisz elsősorban úgyis azokhoz szólók, akik ezen a kongresszuson részt vettek volna.)

Tiszteletes és világi Urak! Aki most ezt az írást azzal az alázatos kéréssel küldi Önök elé, hogy méltóztassanak figyelembe venni, mikor a magyar protestántizmus sorsáról tanácskoznak: nem először ír erről a témáról. Ezelőtt tizenhárom évvel, a fiatalság reformátori hevében s már hallva a közeledő tragédiák lépteit: ugyanezen a címen egy rövidebb tanulmányt küldött a magyar lelkek felé. A cikk sok megbotránkozást, haragot, szidalmat és vádat vont írójára. Megvallom: én voltam a hibás. És töredelmesen bocsánatot kérek mindenkitől, akinek fájdalmat okoztam vele. Nem: mintha a cíkk lényegéért nem vállalnám most is a felelősséget. Hanem: mert hangomba nem tudtam elég szeretetet önteni, mert a korbácsot tévesztettem a rábeszélés eszközének. Mert nagyon fájtak az ott elpanaszolt dolgok, hát nagyon ütöttem. Mert nagyon akartam javítani, csak bántani tudtam.

Azóta sok idő – ha a szenvedésekkel és ránk zuhant tragédiákkal mérnők az időt -, századok teltek el. Szenvedések, tapasztalat s az évek hűvös érintései megtanítottak, hogy nem elég megmutatni a sebeket, nem elég a gyógyító szándék és hogy a korbács és az ütő szó sokszor csak a sebek tudatát teszi sajgóbbá. Nagy szeretet s a mindennapok közt vergődő ember minden viszonylatának kímélő, megértő számbavétele kell ahhoz, hogy az alvókat a vigyázás, a betegeket az egészség, a haldoklókat az élet felé könyörögjük. Könyörgés lesz minden szavam Önökhöz annak a fajnak az érdekében, mely Európában kapott új istenéhez ezer éven át hiában könyörgött.

Mert itt van az a pont, mely jogot ad és kötelességet szab, hogy hozzászoljak a kérdéshez: Itt a magyarság tekintélyes zömének életérdekeiről, holnapjáról van szó. Ha két felekezet, két hitforma küzdene egymással, nem érdekelne a dolog. Vagy mosolyogva nézném, mint egy napjainkba tévedt középkori lelki kakasviadalt. De itt alaposan egyébről van szó. Itt arról van szó, hogy a kálvinista magyar anya ne azzal a fájdalmas teherrel szülje gyermekét, hogy a magyar munkával, magyar vérrel, magyar szenvedéssel vásárolt magyar földön a falat elnyerésénél, az életbe indulásnál, állásba jutásnál, az élet minden adományánál az ő gyermekének nehéz hátrány idegen kitúró fajok gyermekeivel szemben, hogy magyar és kálvinista. Arról van szó, hogy az életbe induló magyar kálvinista fiú ne tapasztalja minden lépésénél, hogy ő saját hazájában csak mostoha, csak megtűrt másodrendű valaki idegen fajok gyermekeivel szemben, csak azért, mert azok katolikusok. Itt arról van szó, hogy a kálvinista magyar falu, a kálvinista magyar iskola, a kálvinista magyar közösség abban a száz viszonylatban az államhatalommal, melyektől fejlődése, jóléte, kultúrája függ: ne legyen elsenyvesztő mellőzésben abban a magyar államban, melynek lassanként minden hatalmi és irányító helye idegen hódító fajok törtető katolikusai kezébe kerül. Itt arról van szó, hogy ezt az európai kultúráért ezer évig verekedett maradék magyarságot, mely még annyi fiatal erőt, annyi termést rejt az emberiség számára: nagyon kegyes, nagyon konstruktív és valláserkölcsös címek alatt bekönyöklött fajok katolikus étvágya ki ne túrja földjéből, kenyeréből, lelkéből, apái minden nehezen fizetett jogából.

Nagyon könnyű kézzel megfogatni bárkivel, hogy a katolikus internacionálé hódítása ellen felmozduló önvédelmi harc nem lesz kultúrharc. Hogy ez a küzdelem a katolikus magyarságnak éppen olyan vérszerinti életérdeke, mint a kálvinista magyarságnak. Hogy ennek a küzdelemnek nem csak a protestáns felekezetek jövőjéért: hanem az egész magyarságért meg kell vívatnia. Hiszen ezeket a sorokat olyan írja, aki sohasem fogja megérteni, hogy mi a különbség a katolikus magyar és a kálvinista magyar közt. Aki csak magyart ismer. És aki minden erejével ellene lenne olyan küzdelemnek, mely csak egyetlen magyart is ki akarna zárni az életből, mely csak egyetlen magyarnak is kevesebb kenyeret, kevesebb kulturális lehetőséget, kevesebb jövőt jelentene.

De ez a küzdelem nem vallási, nem a belső hit küzdelme lesz. Ez a küzdelem nem hogy el nem választja, hanem éppen egy táborba egyesíti a katolikus és protestáns magyarokat. Mert az a hódítás, mely ma itt a vallás ügyesen varrt burkában történik: voltaképpen idegen mohóságok könyörtelenül kitúró harca a magyarság ellen.

Végtelen fontosnak tartom, Uraim, hogy ezt a tényt Önök is meglássák és így lássák. És a küzdelmet ennek a meglátásnak a horizontjában szervezzék meg.

Mert valóban: hittételek, dogmák, a hitbeli megismerés formái harcolnak itt egymás ellen? Méltóztassanak, Uraim, kísérleteket tenni Budapest, Eger, Debrecen, Inárcs- Kakucs, Nemestördemic, vagy bármely város vagy község utcáin. Méltóztassanak az üzlet, a mező gondjaihoz siető katolikus és református magyarokat megkérdezni: - A Szent Lélek az atyától vagy a fiútól származik? - A hitbeli megismerés criteriuma a tekintély- e, vagy az egyéni intuíció? - Van – e pokol, purgatórium és mennyország vagy csak pokol és mennyország? - Testünk is fel fog támadni vagy csak a lelkünk s ha igen, melyik állapotban? - Az illető temperamentuma szerint vagy fel fog kacagni, vagy bosszankodva kiált fel: - Ugyan kérem, nem érek rá az effélére, eresszen dolgomra! - Mert ma már az emberek egymás hitének tartalmával abszolúte nem törődnek. Mert ma már, normális embernél, a lelki élet megnyilatkozási formája, a legmélyebb lelki érdekek megnyilvánulása abszolúte nem lehet mások hittételeinek szagolgatása vagy tagadása. Hiszen: ma már az egyes religiók saját híveik kilencvennyolc percentjében nem a hittételek, dogmák s az egész hittartalom kötelező paragrafusaiban élnek: hanem csak egy bizonyos általános lelkiformában s az ezt kifejező és fenntartó külső úzusokban. A részek iránt önmagukban sincs érdeklődés.

De még mélyebb okokra is rámutathatunk. Olyanokra, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a katolikus és a protestáns magyarságnak mennyire közös életérdekeik vannak, hogy egyiknek a bántása mennyire sérelme a másiknak is s hogy csak az összefogás erejében kereshetnek védelmet. Méltóztassanak részletes és tudományosan elfogulatlan vallás, pszichológiai tanulmányokat végezni a magyar vérű katolikus és református falvakban. És ezután ugyanilyen vizsgálatot ejteni meg az idegen eredetű katolikus falvakban. Arra a meglepő eredményre fognak jutni, hogy a magyar vérű katolikus vallásos pszichéje majdnem az azonosságig közelebb van a magyar kálvinista pszichéhez, mint a germán vagy szláv katolikus lelki formákhoz. Csak nem kell bizonyos szokássá fegyelmezett külső mozdulatoktól és mondatoktól megtéveszteni magunkat. Ugyanaz a határozatlan vonalú természeten át beszélő Isten, aki esővel és nappal büntet és jutalmaz. Ugyanaz a mély keleti fatalizmus, mely megmagyarázza azt a sajátos jelenséget: hogy az emberi akarat hibájából okozott legkisebb kárért éktelen haragra gerjed, de a természet nagy veréseit az elrendelés ős nyugalmával fogadja. Az emberi méltóságnak ugyanaz az ösztönös, királyi tudata, mely még Isten előtt sem teszi térdencsúszóvá s amely miatt a magyar klerikális vagy papszolga sohasem lehet. A föld roppant végzetében élőknek ugyanaz a közömbössége az apró hittételek iránt stb.

Hiszen ez a mélyre ásott pszichológiai valóság magyarázata egy megdöbbentő jelenségnek, melyet nem lírai agitátorok, nem Peturbánuskodó elégületlenkedők, hanem a statisztika irtózatosan érzéstelen adatai kiáltanak világgá: A magyar katolikus egyház hatalmi helyei és bő zsírral folyó forrásai mindig és ma is nyolcvan, kilencven, kilencvenöt percentben germán és szláv eredetű boldogokat boldogítanak, vagy arisztokratát, a háromszorosan idegent. Mert a katolikus internacionálé érdekszövetsége előtt ma is pogány- szagú, gyanúsan véréhez húzó a magyar s így a katolikus nemzetközi hatalmi érdekek halálos veszélyét látják abban, ha véletlenül, a történelem egy csodálatos helyre- zökkenésével, a magyarság számának és történelmi munkájának megfelelő hatalmi és gazdasági súlyhoz jutna Magyarországon. Ezért kell a sok- kincsű várakat mindenre bebiztosított, magyar fájdalmaktól mentes idegen vérűekkel megrakni. És érdekes: mikor egy germán, vagy szláv vérű katolikus főpap egy fajtetstvérét egy jó állással begyökerezteti a magyar földbe hasonló vérű községben: úgynevezett “fajvédő” idegen kóklereink diplomata arccal mondják: - Ez csak természetes, a lakosságnak hasonló vérű papot kellett adni. - Ha pedig ugyanazok a főpapok magyar lakosság kebelében juttatják hájhoz fajtestvéreiket, akkor is kész a felelet: - Ugyan, hiszen a kinevezett idegen eredetű papok jobb magyarok a magyarnál. A szegény magyar tehát lemarad az idegen eredetű községek emlőiről, mert ő nem lehet jobb sváb, mint a sváb, vagy jobb tót mint a tót. És lemarad a magyar községek kenyeréből, mert ő a rosszabb magyar, mindig ő a rosszabb magyar. Hát nem veszik észre a korlátlan asszimiláció főbekólintottjai, hogy itt egy végleges gyilkosság és kitúrás folyamataival állunk szemben?

Igen, Uraim, ez a lényeg, melyet nem szabad szem elől téveszteni: Itt felekezeti látszatok mögött éhes és ügyes idegen fajok mohó hódításáról van szó. Idegen vér imperializmusáról, idegen törtetőkről, akik a katolikus internacionálé örök hadmozdulataiban ügyesen elhelyezkedve s annak érdekeit magukra álarcozva, tudatos haditervvel szorítják ki, nem pálinkával, mint az amerikai rézbőrűt, hanem pálinkánál olcsóbb frázisokkal és magyarkodással a megkloroformozott magyarságot. És ennek a ténynek kell a mindig hátraszorított, fejlődési lehetőségeiben korlátolt magyar vérű katolikusokat hozzá fájdítania a fejlődéstől visszalökött magyar protestánsok igazához. Tudom, Uraim, hogy mikor én így rámutatok a magyarság halálos veszélyeire, az idegen fajvédelem csirkefogói azzal igyekeznek lepárnázni szavaim hatását a magyar lelkekben, hogy gúnyosan mániákus Peturbánnak stilizálnak, aki mikroszkóppal vizsgálom az emberek vértisztaságát s egy állampolitikailag lehetetlen magyarkodást hirdetek. Ezt hazudják rólam, aki ezerszer elismételtem és programom vezető elvévé tettem: - Én a magyarság történelmi munkájában egyenlő szeretettel fogadok minden vérű jó szándékot, bármily eredetű tehetséget. Nem azt akarom, hogy a magyar más vérűt kitúrjon az ország földjéről: csak azt, hogy mások se túrhassák ki a magyart. Nem azt akarom, hogy a magyar más vérűeket elnyomjon: csak azt, hogy őt ne nyomják el se politikailag, se gazdaságilag, sem kulturálisan. Nem azt akarom, hogy más vérűnek hátrány legyen a származása: csak azt, hogy ne legyen előny az érvényesülésben az, hogy idegen eredetű. - Tisztelt Uraim, lehet- e ennél szélesebben emberi liberalizmust hirdetni az öngyilkosság és őrület határain kívül? Ha ezt az elvet egy olasz, francia vagy német író mondaná ki, fajtestvérei talán leütnék, mert vérük természetes, ösztönös imperializmusa túl szerénynek, félénknek érezne egy ilyen elvet. És ha a magyar faj érdekében egy magyar író ilyen félénk és könyörgő elvet hirdet: azt a magyar lelkek előtt fogelfrájjá, destruktívvá, kétségbeesetten magárahagyottá marhatják az idegen hódítás svihákjai. Hát nem külön harakiri- fajtája vagyunk az Úristennek? Ha más faj érvényesüléséért döngeti a kapukat: az liberalizmus és keresztény politika. Ha mi kérjük, hogy hagyjanak élni: az vad nacionalista elfogultság és reakció.

Mikor tehát mi a kálvinista magyarság sérelmeit panaszoljuk s a kálvinista magyarság érdekeinek védelmére mozdulunk: e küzdelem minden pontjában az egyetemes magyarság életérdekeit szolgáljuk. Most csak az a kérdés: megokolt – e az ilyen panasz és az ilyen küzdelem? Nem csak oktalan ellenzéki viszketegségről, nem csak egy túltyúkszemes elfogultság beteg érzékenységéről van itt szó?

Bár így volna. De a dolog úgy áll, hogy már maga e kérdés feltétele kegyetlen és rosszakaratú gúny lehet csak. Ezeknek a soroknak íróját kálvinista részről sokszor illették azzal a váddal, hogy átpártolt a katolikus érdekekhez, vagy – hogy a vád magyarul zaftos legyen -: eladta magát a klerikalizmusnak. Mert én, az ősi kálvinista családból szakadt kálvinista magyar, a magyar egység kedvéért a megértés legvégső határáig és azon túl mentem a katolikus psziché és a katolicizmus világtörténelmi és szociális szerepének értékelésében. És ezt az értékelést ma sem tagadom meg. Senki sem gúnyolta nálam jobban a kálvinista zsörtölődés mint l' art pour l' lart- t, a kálvinista tagadást mint örökölt üres ellenzékieskedést. És ez a gúny azokra a jelenségekre még most is megvan bennem. És most én, aki a germán- kurzus első évében – saját belső félelmem dacára is , mindent elkövettem az “egység” érdekében és aki – ezt csak nem fogja senki letagadni – megteremtettem a magyar főiskolai ifjúság egységét, ma azt mondom: Ez a felszínes egység, ez a látszatos béke minden küzdelemnél halálosabb veszély, mert a magyarság kijátszását, végleges kitúrását jelenti mindenből, ami élet. A küzdelemnek az egyetemes magyarság érdekében meg kell indulnia. E küzdelem megszervezésének elhalasztása vagy feladása: az egyetemes magyarság legelemibb életérdekeinek feladása, elárulása volna.

Kell -e becsületes látó szemek tényeket felhoznom ez állításom bebizonyítására? Rá kell- e mutatnom a folyton növekvő szerzetes- és apácalavinákra, melyek rázuhannak a magyar fejlődésre? Rá kell- e mutatnom a nagyrész közköltségen épített nagyszámú katolikus templomra, szerzetes épületekre, plébániákra a magyarság fővárosában, Budapesten? Mindannyi ólomnyomtatók, melyek a magyarságot egy életérdekeivel ellentétes múlthoz és idegenek uralma alá dermesztik. Egyenlő elbánásban részesülnek- e az állam részéről a kálvinista magyar egyházak és iskolák a katolikusokéival? Abban az államban, melynek lakossága 90 percentben magyar s e magyarságnak nagyobb zöme kálvinista. Lehetett és lehet- e ebben a magyarországban a magyar lélekformálás irányítója: közoktatásügyi miniszter kálvinista magyar ember? Abban a Magyarországban, ahol, csak egy óriási és minden szatírát túlrontó tényt említsek, melyhez képest Swift sivító gúnyja s Rabelais vasta röhögése halvány bakfis mosolygások: Haller István közoktatási miniszter lehetett, mert sváb és katolikus!! Végrehajtották- e már az 1848. XX. Törvényeket, melyeket katolikus és protestáns magyarok együtt hoztak, hogy a magyarságot a hódító idegenekkel szemben egyenlő feltételekhez segítsék? Nem megtörténhetnek olyan esetek, hogy például egy a határon hétfőn átgurult kimondhatatlanul idegen nevű szerzetes, aki köré kalandos események a Féval- regények furcsa levegőjét borzongatják: kedden már a magyar küszöb, a magyar bölcső, a magyar anya egyetlen védőjének, a magyar nemzeti hadseregnek a püspöke? És Kossuth Lajos, aki eddig legnagyobb kaput tárt a magyarságnak a jövő felé s aki legtöbb becsületet szerzett a külföldön a magyar névnek: nem kaphat helyet a magyar parlament előtt, mert idegen éhesek és rabló érdekszövetségek megakadályozhatják. 

És hogy a magyar protestántizmus tűrte mindezt, tűrte a magyar egységért, tűrte szétroncsolt országunk nyugalmáért: az idegen internacionálé parancsaira hallgató klerikalizmus felemelte most már vastagabbik ostorát a magyar arc, a magyar psziché ellen. Kiadta ismert rendeletét: a magyarság még Istene előtt sem lehet együtt, külön kell tépni őket minden áron,nehogy meglássák egymásban az egy szenvedést. Ez a rendelet nem protestáns sérelem: a magyar protestántizmus nem lesz kisebb általa. Milyen fájdalmas lehet annak a magyar anyából szakadt magyar katolikus magyarnak: látni: hogy még legmélyebbről jövő ünnepi megnyilatkozásában is, mikor könnyebb a megértés és nagyobb a testvéri ölelkezés vágya, eltépik a test élő felétől, különkergetik idegen vérű kegyesek mellé: nektek ezeket kell szeretnetek, ezeknek a szekerét kell tolnotok saját magyar testvéreitek ellen, mert azok csak féljogúak e földön s örök kárhozatra átkozottak a másik világon.

Tisztelt Uraim! Hosszas belső latolgatás s az élet és halál minden lehetőségének megfontolása után, teljes lelkiismereti felelősséggel merem kimondani: a protestáns magyarságnak fel kell venni a nagy küzdelmet – nem a katolikus vallás – hanem a katolikus nemzetközi érdekszövetség hódítása s a mögötte ható idegen faji elnyomás ellen. Fel kell vennie az egész magyarság, fel kell vennie az örök emberi értékek érdekében. Csakis saját erőinkben és szervezkedésünkben bízhatunk. Mert külföldi példák minden időből mutatják, hogy a politika hatalmasainak ide vagy oda tartozására építeni semmit sem lehet. Mert a politika aranyásói a megszerzett vagy megszerzendő hatalmuk körül szervezett érdekszövetségnek mindent feladnak, mindent zsákmányul bocsátanak.

De e küzdelemmel egyidejűleg a magyar protestántizmusnak meg kell újulnia belső életében is: meg kell újulnia a magyarság korszerű érdekei értelmében. Mondanivalóimat tehát két részre osztom:

I. A magyar protestántizmus történelmi feladatai.

II. A magyar protestántizmus belső megújhódása.

Oldal: A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS PROBLÉMÁI [I.] (1926.)
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat