Szabó Dezső:

A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS PROBLÉMÁI (1926.)

I. A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS TÖRTÉNELMI FELADATAI

Mi volt a protestántizmus értelme a magyarság életében? Vagy talán nem lesz tudományos nagyképűség, ha így kérdem: Mi volt a protestántizmus élettani feladata, biológiai funkciója a magyar organizmusban? Hiszen nagyon gyors és egyetemes elterjedése az új után éppen nem kapkodó magyarságban oly csodálatos, hogy mutatja: valami mély és sürgető szervi szükség parancsa teljesült itt meg.

Kézikönyveink és tudóskáink, amelyek és akik ha egyszer rábukkannak egy mondatra, azt elzörgetik a századok összeromlásáig, azt tanítgatják: hogy a mohácsi vész adja meg ennek a sajátos tüneménynek a magyarázatát. A dolog pedig úgy áll, hogy a mohácsi vész még sajátosabbá, még csodálatosabbá teszi a protestántizmus gyors elterjedését. Mert mióta világ a világ: a nagy nemzeti veszteségek után az illető nemzet még jobban belekapaszkodott a maga vallásába, a nagy nemzeti csapások utáni idők mindenütt a vallási reakció évei voltak. Ha mélyebb természeti okok nem tiltották volna, a mohácsi vész után még katolikusabb lett volna Magyarország. Katolikus a menekülés égő vágyával, a jövő- keresés félő szorongásával.

De tiltották. Természeti, mély szervi okok tiltották. Már az előbbi fejezetben említettem, hogy a magyarság sohasem tette vérévé, ösztönös életformájává a katolicizmust. Katolikusak voltak az idegen papok, az idegenből átültetett urak, az idegen, nagyrészt germán iparosok, kereskedők, bányászok, várost építők. Mindazok az idegen elemek, melyekkel az akkori politika államot, egyházat, ipart, kereskedelmet csinált. A katolicizmus idegenség volt Magyarországon, idegen életérdekek szervezete, idegen fajok építése, jelene és jövője. A magyarság idegenül, izolálva, hátralökve, beharapott rosszkedvvel és szeretet nélkül állott az Egyházzal szemben. Minden kereszténysége csak epidermisére égetett parancs volt. Ősi pszichéjét, vérét, ösztönös élete mélységeit meg sem érintette az a vallás, mely szemében idegeneknek adta az országot, a hatalmat és dicsőséget.

A mohácsi vész után ez az ősi érintetlen lélek a legelső alkalomra, egyetlen természetes mozdulattal elfogadta azt a vallást, mely kiszabadította az idegen kötelékből s megengedte, hogy visszatérjen ősi egyéniségéhez. A protestántizmus villámszerű elterjedése a magyarságban csak látszólagosan forradalmi és újdonságba lendülő. Lényegében: a magyarság visszaeszmélése ősi egyéniségére, a lefojtott magyar psziché fellélegzése az új, szabadabb keretek közt, melyek már lényegében, ősi, földtől és vértől adott valójában nem bántottak. A protestántizmus elterjedése csak kisebb arányban vallási jellegű. Egyetemes jelentésében: az egész ország, a föld, az állam, az egész magyarságon termett élet visszahódítása a magyarság szerves érdekeibe, fejlődésébe.

Hogy tényleg ez az egyetlen lényegszerű magyarázata a protestántizmus gyors elterjedésének: mutatja a magyar protestántizmus egész történelmi szerepe a múltban. Mert ez a szerep csak organikus, természetileg szükségszerű következménye e lelki ténynek. E szervileg szükségszerű következmények ezek voltak:

1. A protestántizmus a magyarságban tehát mindenekelőtt az ősi magyar psziché, a faji egyéniség felébredése, megerősödése volt. Ezalatt természetesen nem valami talmi pogánykodást, link hadurakat, vagy idegen csirkefogóktól összebokázott ál- turánkodást értek. Az anyai nyelv használatával visszajön élni és éltetni az a lélek, mely ezt a nyelvet kitermelte. Az ősi psziché legmélyebb kincsei: a népköltészet eddig elátkozott virágai felfakadnak az irodalomban. És nem csak a műköltészetet termékenyítik fejlődésbe, hanem a népköltészet, a népnyelv, a népi gondolkodás: az ősi lélek színei átszívódnak az egyházi beszédek szövetébe, az imákba, a templomi énekekbe, a hitvitákba. A magyar lélek kezd otthonabb lenni egy nekivalóbb, ismertebb, otthonosabb istennél, ki érti a szegény magyarok nyelvét, a szegény magyarok lelkét is. A magyarság járhat a saját lelkében, a saját hazájában s nem ostorozzák, nem börtönzik, nem bőjtöltetik és nem égetik érte.

2. Ebből természetszerűen, a szervi élet ösztönös logikájával folyik, hogy a magyar protestántizmus állandó organikus tiltakozás és védekezés lesz az idegen imperializmus és az idegen psziché hódítása ellen: minden olyan idegen elem ellen, mely ki akarja földjéből, életéből, lelkéből túrni a magyart. Tiltakozás és védelem különösen a germán imperializmus szörnyetege ellen, melynek örök hatalmi célja múltban és jelenben: felszívni hódító erőibe a magyarságot. Tiltakozás és védelem a germán faji imperializmust beépítő megemésztő Habsburg- dinasztia ellen. A magyarság éppen oly szervi szükségszerűséggel termi ki a magyar kálvinizmusban a németellenes és Habsburg- ellenes politikát, amint az oroszlán élettörvényei kitermelik fogazatát, karmait és izomrendszerét. Amelyik percen letér a magyar kálvinizmus erről a politikáról: kálvinizmusa is dekadenciába megy s az egész szervezetet a halál támadja meg.

3. Ebből megint élettani szükségszerűséggel következik, hogy a magyar protestántizmus őrzője, védője, örök követelője a magyar történelmi munka függetlenségének, a nemzeti egyéniség önállóságának. Csak egy politikailag, gazdaságilag és kulturálisan teljesen független állam fejlődésében valósíthatják meg magukat a magyar lélek termő erői, csak így hozhatja meg termése teljességét önmagának és az emberiségnek. A magyar kálvinizmus életföltétele, a magyar kálvinista politika sine qua non- ja: Magyarország független önállósága, öncélúsága.

4. Ez a protestántizmusban magára eszmélt ősi psziché, ez az új életre kelt faji egyéniség: a nép nagy rétegeiben rejtőzött Ezért a magyar protestántizmus megnyilatkozása, természetes életformája, fejlődésének fizikailag is egyetlen lehető útja: a demokrácia: a magyarság nagy tömegeinek érvényesülése politikai, gazdasági, kulturális téren egyaránt. És a kálvinizmus már belső berendezésében, egyházainak presbiteri rendszerében első példáját adja a fejlődésnek a demokrácia és autonómia felé. A kálvinista politika az állam szerepét szükségszerűen abban látja, hogy intézményeivel odafejlessze a tömegeket: hogy életükkel önmaguk számára teremjenek életet és jövőt és ezt az életet önmaguk tudják kormányozni. Az államnak csak felügyelő és koordináló szerepe marad. A kálvinista politika a dolgozó tömegek, tehát a magyarság nagy és ősi rétegének demokratikus érvényesülése.

5. A protestántizmus kezdete volt annak a nagy történelmi folyamatnak, mely az egyént felszabadította. Pontosabban: mely a közösség egészséges fejlődését abban látja biztosítva: ha az egyén minden csíráját szabad termésre hívja, életbe fejleszti. A termő egyéni erőknek pedig természetes tápláléka és életlehetősége: a szabadság és a haladás. Ez megegyezett a felébredt magyar psziché életakaratával a fejlődés és a jövő felé. A magyar protestántizmus életföltételét követi, mikor kézen fogva jár az emberiség haladó eszméivel s védi és követeli a lelki szabadság minden formáját.

6. Mindezekből következett, hogy a magyar protestántizmusnak a szellemi termés, a kultúra fejlesztése legfőbb életmegnyilvánulása volt. Ez a funkciója három irányban hatott:

• Megismeri, megtartja, átviszi az új nemzedékek vérébe a magyar lélek ősi terméseit.
• Továbbfejleszti ezt a termést, csinál irodalmat, tudományt stb.       
• Éberül vigyázza a nyugati kultúra újabb és újabb terméseit s azokat folyton- folyvást beasszimilálja a magyar életek eszközei közé és így a magyarságot mindig benne tartja Európa legújabb szellemi horizontjában.

 Ezekben a pontokban összegeztem a magyar protestántizmus, a magyar kálvinizmus történelmi funkcióit a magyarság múlt életében. És azt hiszem, Uraim, nem akad Önök közt olyan, aki rám akarjon hazudtolni. Mikor Moháccsal ég és föld reánk szakadt, mikor mindenfelől idegen erők dűltek megsemmisítésünkre, mikor idegen érdekű s nagyobb részt idegen vérű ragadozó főuraink eladtak bennünket a megemésztő Habsburgoknak: akkor a magyar organizmus legmélyére ásott életösztönök egy nagyszerű megriadással kitermelték a magyar kálvinizmust, mely a halál minden veszélyével szembe tud egy- egy védő, megtartó és továbbfejlesztő funkciót beállítani a magyarság életébe. És a magyar protestántizmusnak ez a sok irányú élettani funkciója a történelem folyamán aksziomákká teszi a magyar egészség, a magyar fennmaradás, a magyar fejlődés következő feltételeit, melyeket a politika későbbi prófétái csak ismételni tudnak:

1. A magyarság csak úgy állhat fenn Európa idegen versenyében, ha minden felekezeti s más kapcsok fölött vérszerinti összetartozását tartja legszentebbnek, legegyetemesebben kötelezőnek.

   
   

2. Mivel a magyarság az ország népének nagy tömegében van, a magyarság életének alapfeltétele egy lehető legszélesebb demokráciába fejlődés. Minden ellentétes érdek: idegen érdekű és vérű arisztokrácia, kiváltságok és élősdiség megszüntetése a magyarság legelemibb életérdeke.  

3.  A magyarság életének, fejlődésének érdekei lényeg szerint egyirányúak, megegyezők az egyetemes emberi haladás        érdekeivel. És így a magyarság csak akkor érvényesíti életérdekei teljességét, ha a szociális, gazdasági és kulturális          haladás élére törekszik.

Ezeknek az életigazságoknak az erejével lett a magyar kálvinizmus évszázadokon át az egész magyarság csodálatos eposzává. A “csodálatos” és az “eposz” szó itt nem díszítő jelző és nem metafora. Ellenséges uralkodóház, idegen hordák, idegen és ellenséges érdekű urak s a katolikus internacionálé minden halálos fenekedései közt: a kálvinista pap, szétgyökerezve népe lelkében, véd, vigasztal, életet vezet, iskolát teremt, nyomdát alapít, könyveket ír s a külföldi kultúra forrásait odavezetgeti a lelkekhez. Közben üldözik, börtönbe vetik, kínozzák, gályára hurcolják. Iskoláját eltiporják, templomát elkobozzák, házát felgyújtják, családját koldussá kergetik. A gyűlölet és rabló érdek minden ijesztései feltámadnak ellene. Ő végzi egyháza kötelességeit, építi a magyar kultúrát s ezer sebben, ezer jajgatásban tud végtelen öleléssel, törhetetlenül életfakasztó termő magyar lenni. És ha kihull a biblia a kezéből, ha a lelkek ekéjéről lecsuklanak ujjai, maga helyébe állítja fiát. Nem hitegeti, nem ad csalfa reményeket alája: - Légy erős, légy hős, légy mártír, légy milliókat egybe ölelő termő élet a szegény magyarság számára. Jutalmad: koldusbot, gyötrelem, börtön és halál.

Oh, Uraim, ha valaha csak az erdélyi kálvinizmus kultúrtörténetét fogják részletesen megírni, el fog a világ ámulni: mit tudott a kálvinista magyarban teremni – minden pokol dacára – a magyarság halhatatlan szeretete. És a magyar protestántizmus fennebb felsorolt történelmi funkcióit híven teljesítette egészen ezernyolcszáznegyvennyolcig s az egyetemes gyász utána következő éveiben. A létét organikusan megokoló, a lényegét jelentő történelmi funkciókhoz 1867- től kezdve lesz hűtelen, a dekadencia ekkor kezdődik.

Tisztelt Uraim! Fájdalom, a következőkben mindegyre kénytelen leszek bizonyos kritikát gyakorolni, bizonyos szomorú jelenségekre rámutatni. Mély tisztelettel kérem Önöket: ne befolyásolja ítéletüket az első olvasás rossz érzése. Higgyék meg: nekem fáj annyira leírni ezeket, mint Önöknek olvasni. De hiszen a becsületes, javításra törekvő kritikát s jelenségeknek saját lelkiismereti szabad megvizsgálását éppen a kritika és szabad vizsgálás jogaira épített kálvinizmus nevelte belém. És lehet- é új egészség, új életre újhódás anélkül, hogy betegségeinket, hiányainkat meg ne ismerjük? És vajon a mai tragikus történelmi pillanatokban, mikor az élet és halál kérdései zúgnak a félrevert napokban: nem kötelességünk- é az önvizsgálat, a hibáink tudatába elmélyülés? Nem úgy állok Önök elé, mint bírói hivatalra jogosult, aki fölényesen ítél. Úgy könyörgök Önök felé, mint a testvéreiért megrémült fiú atyjához: - Atyám, testvéreim közt ilyen és ilyen betegség pusztít, könyörgöm, jöjj segíteni.

Az 1867- iki évszám minden tatárjárásnál, minden mohácsi vésznél tragikusabb évszám a magyarság életében. Az a réteg, mely eddig az idegen dinasztiával, a ragadozó főurakkal s az internacionláis klérussal szemben – ha az egyes korok hibáitól nem is mentesen -, de mégis magyar politikát csinált s a magyar életakaratot vitte be az államélet kialakításába: a nemesség sok okból, a ránk egyszerre szakadó demokratikus szabad versenyben szétzüllött, elkallódott, megszűnt egységes külön történelmi tényező lenni. Csakhamar magyar kálvinista politikus vállakozott arra, hogy azoknak a faji megnyilatkozásoknak ellenére, sőt, ha lehet, azok kiölésével csinál új modern magyar államot és politikát, melyek eddig a magyar életösztön legmélyebb és természetileg szükségszerű megnyilvánulásai voltak. És ezek a megnyilvánulások éppen azok, melyeket mint a magyar protestántizmus történelmi funkcióit láttunk a magyarság életében: Ösztönös védekezés a hódító idegenek anyagi és pszichikai elborítása ellen, organikus tiltakozás a ránk minden halált jelentő Habsburg uralom ellen s a magyar történelmi munka függetlenségének sajgó féltékenysége. Ami pedig a demokráciát illeti: az 1867- ben behozott demokrácia, mely csak egy szűk, az “állam” roppant üzemében közvetlenül részesedő részvénytársaságnak volt modernebb és könnyebb népfejő masinája, lényegében és minden elemében más volt, mint az az igazi és becsületes demokrácia, melyet a magyar protestántizmus kezdeményezett. Így tehát a magyar protestántizmus egyszerre elveszti élettani funkcióinak politikai jelentőségét, sőt: ezek a hosszú múlt folyamán átávisztikussá lett folyamatok hátrányára lesznek az új hatalmi viszonylatban. És valóban mi történik? A kálvinista magyarság egy kis része, különösen az előkelőbbek, az állam sugárzó büffet- jéhez közelebb állók, megtévesztve nem csak az egyéni étvágytól, hanem attól is, hogy ami történik, azt kálvinista magyar csinálja: odaállnak a Tisza Kálmán rúdjához s kijelentik, hogy ennek a rúdnak a tolása az igazi kálvinizmus, a hazafiság, a magyarság és az alkotó munka. De a kálvinista magyarság óriási zöme félrezsörtölődött attól a politikától, mely egész múltjának, organikus létének ellentéte volt: és lett meddő ellenzéki gép, melyben unos- untalan felismételt frázisok kattogtak. És ez a jelenség nem csak abban volt súlyos baj, hogy a magyarság tekintélyes része megszűnt tényező lenni az államélet szövésében. Hanem abban is, hogy ezek az ellenzéki magyar falvak és városok kiestek a kormány segítő kegyelméből s kevesebb fejlődést: iskolát, gyárat, hivatalt, városrendezést stb. Kaptak mint az idegen vérű, mohó behódolással hódító fajok falvai és városai. Így lett bitang árva a magyarság a saját hazájában. Viszont végzetes volt az is, hogy a magyar protestántizmus főbbjei, vezetői a magyarság életösztöneivel ellentétes politikát toltak. Ellentétes két értelemben:

1. Idegen elnyomást jelentő Habsburg- politikát.
2.  A kiváltságosok és hatalmasok érdekében a magyarság nagy tömegei ellen antidemokratikus: tehát magyarellenes politikát.   

Mert ezek hatása lassanként egy olyan nagyságos, méltóságos és kegyelmes ideológiát, vagy talán csak frazeológiát termelt ki, mely a protestáns magyarság fiatal nemzedékének jó részét megtévesztette s a magyar protestántizmus történelmi jelentésétől, raison d'etre- jétől félrecsúsztatta. A boldogulás érthető vágya és igen sok esetben jóhiszemű megvakulás azt az öngyilkos szellemi babonát terjesztette el az új protestáns nemzedékek jelentékeny részében, hogy a magyarság nagy tömegein élősködő történelmi érdekszövetségek jelentik a nemzetet, vagy legalábbis azok a nemzet fenntartói. És hogy a történelmi küzdelemben nem sorstársai: a magyar paraszt és a magyar munkás mellé vagy élükre kell állniuk, hanem ezeknek az érdekszövetségeknek kell vak eszközeivé lenniük, amelyek éppen saját fejlődésükre is halált jelentettek. Így a protestáns magyarság egy részének reakcióssá: nem protestánsá züllött politikája az egész magyarságot is tovább lökte az öngyilkosság felé.

De ha már az országos politikában végzetesen csődbe jutott a magyar protestántizmus: ott volt a kultúra- termés, kultúra- átvétel és kultúra- terjesztés óriási feladata. És ha valaha: úgy most téresült ez a feladat végtelenné: mikor egyszerre toppant elénk a szükségszerűség, modern államot, modern várost, ipart, kereskedelmet, sajtót, iskolát, tudományt teremteni. És talán itt találjuk a legfájdalmasabb jelenségeket. Itt súlyosodnak elénk a legnehezebb mondanivalók.

Távol áll tőlem, hogy a következő szomorú tényekért a magyar protestántizmust tegyem felelőssé. Ellenkezőleg: minden szomorúság, ami bekövetkezett, éppen a protestántizmus értelme, lényege, természetes életiránya ellen történt. Az ok a nehéz anyagi viszonyok, a kormány magyartalan politikája, az egyház gazdagjainak megcsappant áldozatkészsége mellett sok más külső vagy pszichikai tényre vezethető vissza, melyeket itt nem tárgyalhatok. Talán csak egyre szükséges még rámutatnom: Az új, nagyobbrészt idegen szerveken felhemzsegő kultúrában a magyarság nem látta az egészséges asszimilálás öncélú, saját magának jövőt nyitó pályát és így félre kedvetlenedett tőle.

Az e téren bekövetkezett tragikus tünetek megvilágítására: bátor vagyok a következő tényekre hívni fel a figyelmet. A magyarság kebelében már a tizennyolcadik század közepén egy hatalmas megújhódási folyamat keletkezik, melynek kettős célja: a nyugati kultúrát asszimilálni s a magyarság szellemi csíráit egy új nagy kultúrtermésbe csalni. E folyamat folyton szélesedő előbomlása ezt a száz évet a magyar szellem legszebb, legegészségesebb korává teszi. A magyarság a saját szervi törvényeinek megfelelőleg asszimilál és terem tudományt, irodalmat, művészetet. És a történelmi tudományok, a matematika, a nyelvészet, a népköltészeti kutatások terén a lírában és a színművészet terén olyan eredményeket ér el, melyeket minden szégyenkezés nélkül lehet Európa vezető nemzeteinek hasonló munkássága mellé állítani.A feltámadás gyönyörű örömével mohón és dúsan szívott fel és termelt modern kultúrát a magyarság, mert munkáját az öncélúság ereje hatotta át s érezte, hogy minden lépés, melyet előbbre tesz a szellemi téren: saját gyermekeinek jelent szélesebb horizontot, több eszközt az élet harcában, több kenyeret, több jövőt. 1849- ben a Habsburg- csizma végzetesen s többé jóvá nem tehetően tiport rá erre az egészséges, szervesen fejlődő termésre. Mármost: 1867- ben egyszerre megnyílt minden kapu s az emberi kultúra minden árama, minden kor, minden irány, minden teória, minden psziché zsiliptelenül ömölhetett az országba. Ha valaha: úgy most kellett volna, hogy a magyarság fokozott tevékenységgel, az új napok igényeihez és szervi szükségeihez képest, életévé, életfegyvereivé dolgozza ezt a sokrétegű, sokszínű kultúrát, de fájdalom, az új politikai hatalom eszének legtávolabbi ágacskájában sem volt szándék vagy messzelátó terv arra, hogy a magyarságot ráidegezze erre az önmagáért való építő munkára s a kultúra új feladataira. Államot, politikát, ipart, kereskedelmet, kultúrát azokkal csináltak a Tiszák, akik hozzájuk futottak, akik feléjük könyököltek, akik nékik rikoltottak, akik az ő politikájuk vak eszközeivé lettek. Ezek pedig természetszerűleg kilencven percentben különféle idegenek voltak, akiket hagyományok és tegnapi fájdalmak nem kötöttek. A kálvinista magyarság nagy zöme, még alvadt vérrel a tegnapi sebeiben, még fagyott könnyel a tegnapi gyásztól és mert természete sem ösztönzi a könyöklésre: nemcsak a politikában lett ellenzéki félrebúsulásával meddő, hanem gyanakodva, féltékenyen, nemzetietlennek, destruktívnak, élete támadásának nézte azt az új kultúrát, mely idegenek hódító eszközévé lett. Ráadásul: anyagilag összezúzva s mint ellenzéki elem a kormánytól nem kapva támogatást, gazdaságilag is hátrább került a verseny minden lehetőségében az idegen fajoknál.

Súlyos és az egész magyarságra tragikus következményei lettek ennek a ténynek a kálvinista magyar lélekben, a kálvinista magyar életben. Lassanként olyan érzelmi elfogultság és ideológia gyűlt a magyar kálvinista psziché mélyére, mely a kálvinisták igen jelentékeny részét valami sajátságos: túlon- túl stilizált Garamvölgyi Ádámokká betegíti. Az a különös, talán nem mindig tudatosan gondolatokba jegecesedett tétel, hanem általános vak- érzés lesz úrrá e lélekben: hogy 1848- cal nem csak Magyarország, de egész Európa egészséges kulturális fejlődése lezáródott. Csak az szép, nagy és jó a szellemi téren, ami azelőtt történt. Minden, amit Európa azután termett tudományban, szociális téren, irodalomban, művészetben: dekadencia, erkölcstelenség, betegség s destrukció.

Addig a kálvinista parókia, a kálvinista papnevelő, a kálvinista iskola: őrhelyek voltak, honnan vigyázó szemek kémlelték az egész európai szellemi termést, hogy minden új gondolatot bevegyenek a magyar vér életszerző erői közé. 1867 után a kálvinista teológus, a kálvinista pap és tanár frazeológiájában megmaradnak a “haladás” és “világosság” szavak, mint határozatlan, fényes ködű rakéták. De ugyanakkor a modern Európa szociális, irodalmi és művészi termését “destrukciónak” , “nyugati dekadenciának” , “modern fekélynek” bélyegzi. Mégpedig, fájdalmasan, úgy: hogy még elemi tapasztalata sincs az elítélt dolgokról, sem neki, sem azoknak, akik lelkébe vitték ezt az ítéletet. Azt a szellemi forradalmat, mely a 18- ik század végén s a 19- ik század első felében létrehozta a nagy francia forradalmat és a júliusi s februáriusi forradalmakat, dicsőítette: hiszen ezek hullámverései hozták nekünk 1848- at. De már ennek a szellemi forradalomnak szükségszerű, a mai viszonyoknak megfelelő továbbfejlődését betegségnek, kárhozatnak dörögte vagy orrhangozta. A nyelvismeretek régi mohó megszerzése majdnem semmire csökkent. A fiatal pap úgy került ki a teológiáról a magyar nép lelki vezérének, hogy kora lelki térképét, modern problémáit és szükségeit, a megoldási próbálkozásokat, a 19- ik század második felének egész roppant emberi haladását nem ismerte. Voltak jó öreg mondatai a szabadságról és szabadosságról, a világosságról és az éjszakáról, a felséges népről és a császárnak megadandó császári megadandóságokról és ezzel vasárnaponként félóráig szépen elintézte az új, mérhetetlenül bonyolult modern élet problémáit s a világ forgott tovább a maga jajgatásaival és harapásaival.

A középiskolákban, a kálvinista gimnáziumokban (a többiben is) hasonló baj kísértett. És higgyék meg, Uraim, hogy semmi sincs tőlem távolabb, mint az, hogy vádat emeljek vagy tiszteletlenül beszéljek azok ellen a tiszta és szent férfiak ellen, akiknek az édesanyám legnagyobb megindításán kívül köszönhetem, hogy életem nagyszerű feladattá lett, mely minden bántásért, rágalomért és egyedülvalóságért kárpótol. Nagyon jóhiszemű, jóakaratú, becsületes és lelkes emberek voltak a kolozsvári kálvinista kolégyom tanárai, de fájdalom, ők sem voltak koruk színvonalán. Ahhoz a művelt magyar középosztályhoz tartoztak, amely – hogy csak egyes példákat hozzak fel – az utolsó évtizedek modern európai lírájából annyit tudott, hogy Baudelaire és Verlaine szexuális szempontból nem voltak kifogástalanok. A modern nyugati regényirodalom roppant teljesítményét pedig abba a nagyon távolról összeverődött mondatba foglalták össze, hogy az “az emberi szenny fertőjében fetreng” , pedig nem a való, de annak égi mása stb.

Így szünt meg a magyar kálvinista- lélek a magyarság folyamatosan, mohón asszimiláló szerve lenni Európa új és új szellemi termésében. Sok derék jó kálvinista pedig még mindig azt hitte, hogy azzal, hogy nem hisz a purgatóriumban vagy a szentekben: a haladást és a modern szellemet képviseli Magyarországon. És ezzel az egész magyarság félrecsúszott a szellemi vezetéstől, a magyar kultúra irányításától. Ez a szerep átsiklott idegen fajok kezeibe, melyek – természetesen – ezt a munkát öncélúsággal, saját ösztönös imperializmusuk szerint teljesítették. Beláthatatlan következményei lettek ennek és e következmények öngyilkosságunk utolsó két évtizedében minden mérgüket kiadták.

A magyar lélekformálás, a magyar szellemi élet hatalmi és irányító helyeit idegenek, nagyrészt germánok foglalják el. Ha itt helye volna statisztikát nyújtanom ebből a szempontból a közoktatási, a különböző minisztériumi és más tér irányító helyeinek elfoglalóiról, vagy a magyar egyetemi katedrák nem mondom: betöltőiről, de beülőiről: ezek a hidegvérű számok még a korlátlan asszimiláció kotyogósait is lázítóan vernék meg. A katolikus internacionálé ezt természetesen jó szemmel nézi, mert a magyar klerikális szempontból sohasem eléggé megbízható. Ezek az idegen eredetűek a középiskolai és egyetemi tanszékekben, a minisztériumokban, a hivatalokban akaratlanul is, tudattalanul is, vérük ösztönös parancsa szerint idegen érdekű tudományt (humaniórák, történelem, szociológia stb.) idegen érdekű irodalomtörténetet, filozófiát csinálnak. Ennek logikus következményei:

1. A magyar szellem nagyszerű termését igyekeznek idegen kultúrák gyarmati termésévé feltüntetni. Irodalomtörténetük, esztétikájuk nyolcvan percentben az úgynevezett “idegen hatások” vadászatából áll. Merész butasággal és arcátlan gazsággal egyesek idegen vagyonná lopják Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi legsajátosabb, magyar humuszból fakadó terméseit. Hogy a magyar ifjú öntudatát gyökerében átrágják: hogy a magyar lélek csak mint idegen élet függvénye tarthatja fenn magát.

2. A modern magyar szellem legkiválóbb termőitől s magától az egész csodálatos terméstől, mely a lírában és regényben oly magasan fölötte áll az óriási német nép hasonló erölködésének: a destrukció, az erkölcstelenség vádjával s más gyalázatos rágalmak terjesztésével rémítik el a magyar ifjúság lelkét. Így terjesztették el egyes hálátlan, nyakig ajándékozott svábok azt a becstelen hazugságot, hogy a magyar irodalom elnemzetietlenedett az új magyar generációkban. Pedig Ady, pedig Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Oláh Gábor pszichéjükben, nyelvükben, sírásukban a magyar faj legmélyebb mélységeit hozták fel az élet irgalma felé. (Egyet kivéve, mind kálvinisták és mind vérszerinti magyarok!) Igaz, hogy ezeknek az íróknak nem tízezer boldog kalóz, nem az élősdiek, nem a kizsákmányolók jelentik a magyarságot és a nemzetet. Hanem a protestántizmus ős elhivatása szerint: a munkás magyarok milliós tömegei.

3. A magyar lélek legmélyebb kifejezőinek hontalanná rágalmazásával párhuzamosan jár ezeknél a bekönyöklött idegen hódítóknál a saját vérű, középszerű vagy harmadrendű szellemi stréberek páratlanul nagy íróvá s egyetlenül pátentos magyarrá reklámozása. Így jutunk megint ahhoz a minden más náció előtt tébolyodott képtelenséghez, hogy a magyar vérből fakadt géniusz és tehetség, aki a magyar lelket, magyar életakaratot, magyar sírást hoz napfényre: elátkozott, elhagyott, “rossz magyar” a saját fajtája előtt, melynek ő a világraszóló igazolása, jogcíme az élethez. A kiváló, a jó, sőt jobb magyar, a körüldédelgetett, a torkig etetett: az a befurakodó étvágyú közepes szellemi stréber, aki striciirodalmat szállít a magyarság kizsákmányolóinak minden harapásához. És ez az ügyes és sunyi idegen terror oda hatott: hogy jó hazafi és előnyösen törtető legény vagy, ha a magyarság legértékesebb megnyilatkozóit a legbecstelenebb rágalmakkal illeted. E ha a legmérsékeltebb kritikát mondod erről a besíkporozott selyemfiú – irodalomról, vagy pláne, ha rámutatsz, hogy az ő hazafiaskodásuk és magyarkodásuk hogy túrja ki a magyart: felforgató, kommunista, hazaáruló és fogelfráj vagy. Lehet- é az itt elmondottakra vérbe döbbentőbb példát hozni, mintha két alakot felidézek. Az egyik Ady Endre, akinél halálosabb, végzetesebb szerelem, mélyebbről felásott zokogás a magyarságért még soha nem lett költészetté. És életében gúny, üldözés, kiátkozás, rágalom volt a jussa s még a halál sem volt menedék számára. A másik Herczeg Ferenc, ez a sváb irodalmi droguista, aki ügyes tégelyeiből enyhe könyvekbe kenegetett mindent, ami csiklandozza az úri meddőséget. És teleajándékozzák, teleünneplik s a Kárpátoktól az Adriáig minden keserűlapu pálmává lobog számára. És akkor ez a túlhizlalt vén jövevény előre megfontolt hazug rágalmakkal megpiszkolja a legmagyarabb és legtragikusabb magyar zsenit a sírjában. És erre ezt a közepes irodalmi Edmondot: mint a magyar szellem legnagyszerűbb kifejezőjét, mint a magyar lélek legkukkabb csücskét odatartják a Nobel- díj sugárzása alá. Hát lehet- e durvábban belerúgni a magyar lélekbe? Lehet- e gyalázatosabban lekissebbíteni a magyar szellemet a külföld előtt?

És fájdalom, Uraim: újabb időben mind több kálvinista egyházi és világi előkelőség csatlakozott e magyarságot kitúró, magyar lelket meggyalázó falkához. Akadtak, nem is jelentéktelen állású egyházi férfiak, akik – bizony igen sokszor impotens irodalmi vágyakozásuk etetésére – katolikus püspököktől kölcsönzött orrhangon és frázisokkal dünnyögnek e nagyszerű és kétségbeesetten magyar új irodalom ellen. Fájdalom, ugyanezek a kegyes megbotránkozók nem tudnak elég orrhangot és á la Prohászka prófétaságot találni magukban, hogy csak egy kissé hallhatóan megintsék a Nemzeti Kaszinóban ezer és ezer magyar család kenyerét elkártyázó gyalázatos destrukciót s azt a főúri és nagybirtokos destrukciót, mely az ország ezer és ezer helyén halálos bűnöket követ el a magyar nép nagy tömegei ellen, a magyar jövő ellen. Vagy az lesz ezentúl protestántizmus és kálvinistaság, hogy mi a katolikus püspököket tarkón konkuráljuk a kegyesen pislogató reakcióban? Vagy az lesz ezentúl kereszténység és magyar kálvinizmus, hogy mi a mellé állunk, aki idegen, aki elnyom, aki zsákmányol, aki tétlenül élősködik azzal szemben, aki magyar, aki terem, aki dolgozik, akit elnyomnak, akit kizsákmányolnak?

4. Ezek az irányító és hatalmi helyeket betöltő idegen vérűek az egyetemeken, az iskolákban, a minisztériumokban, a hivatalokban: természeti kényszerből, a vér és psziché ösztönös s legtöbb esetben tudattalan érdekeiből a megürülő helyekre falathoz, befolyáshoz, irányításhoz lehetőleg saját vérűeket választanak ki, hisz ezekben látják önmaguk érdekeinek igazolását és védelmét. Annak a magyarnak, aki be akar jutni választásukba: tehetségtelenségével és engedelmes együtt – pengésével előre biztosítékot kell adnia, hogy nem fogja zavarni a hódító játszmát. Így a magyarság a szellemi versenyre nem erős, hogy kifejezőbben mondjam: horváthjánosi szellemeivel jut be a magyar szellemi irányításba s így a jövőben mind mohácsabb Mohácsok várnak a magyar lélekre. Tehát az a kiválasztás, mely az ország hatalmát és lelkét adja egyesek kezébe, mindinkább idegenek hatalmába kerül. A magyar tehetség, a magyar géniusz: minél inkább tehetség, minél inkább géniusz és minél inkább magyar, annál kétségbe ejtőbben elhagyott a magyar izzadás, magyar vér, magyar kenyér hazájában. Mehet Amerikába, vagy ha nincs jegyre pénze, mehet alulról szagolni az ibolyát, hogy aztán a Nobel- díj Herczegje nobelül megállapítsa róla, hogy hitvány magyar volt, amíg mozgott. A magyar kálvinista szellem nem védelem, nem kiválasztó erő, nem az emberi haladás élére küldő heroikusan szabad lélek többé.

5. Ezek az idegen beültek szükségszerűen reakciós irodalmat, reakciós esztétikát, szociológiát, történelmet: reakciós szellemi életet jelentenek. Mert ez a szellemi atmoszféra tartja meg a magyarságot továbbra is az idegen érdekű arisztokrácia, a katolikus internacionálé s az idegen hódítók érdekkörében. Hiszen a végzetes, s az egyetlen veszély rájuk: a magyarság dolgozó nagy tömege. A modern emberi szellem termései pedig oly eszközöket adnának a magyarság kezébe, hogy éppen dolgozó nagy tömegeit szabadítaná fel velük fejlődéshez, érvényesüléshez, történelem- csináló hatalomhoz. A modern tudomány, modern szociológia, modern eszmék erejével máról holnapra megtörténnék az az istentelen és hazafiatlan destrukció: hogy a magyar úrrá lenne Magyarországon. Ezért kell a magyar Vazul szemeiből és füleiből kirágalmazni, kizárni, kiátkozni Európa minden felszabadító gondolatát. És amíg ez történik, amíg napról napra irtózatosan nyirbálják a magyar Toldi testét az előre elkészített koporsóhoz: a magyar kálvinisták egy része kegyes orrhangon tercel a nyirbálóknak. Más része pedig tétlen- meddőn kedvetlenedik félre. Oh, a magyar kálvinizmus nem gát többé a magyar halál ellen. A magyar kálvinista lélek nem Szent György lándzsája többé a reakciós germán imperializmus irtózatosra tátott szája ellen. A magyar kultúra tető- germánja, Klebelsberg gróf, aki pláne Kúnó, mikor mintegy tábornokát, végigsétáltatta a porosz kultuszminisztert a szerencsétlen magyar ifjúság lelke előtt, büszkén jelentette:

- Herr General, melde gehorsamst, a magyar lélek Hermanfáter lábainál fekszik.

Tiszteletes és világi Urak! A magyar kálvinizmusnak ez a dekadenciája, ez a félrezüllése szervi funkcióitól, történelmi értelmétől halálos átok az egész magyarságra. Tanúk a három világrészben szétszort magyar sírok, a szétroncsolt ország és minden magyar nyomorúság. A legutolsó történelmi perc érkezett el, amikor minden magyar jajgatás, minden magyar seb könyörög, sürget, parancsol: hogy a magyar kálvinizmust visszaemeljük eredeti nagyszerű történelmi feladataihoz s megint a magyar önvédelem, a magyar haladás és demokrácia élő szerévé tegyük.

Haladás és demokrácia nélkül éppen úgy nincs élő magyar kálvinizmus, mint Isten nélkül nincs vallás. A haladás pedig nem frázisok görgetege, hanem a világ mindennapi szellemi termésének megismerése s beillesztése a magyar élet építőerői közé. A demokrácia pedig azt jelenti, hogy a magyar kálvinizmus nemzeti és emberi feladatainak tárgyát és célját a magyarság három munkás rétegében: a parasztságban, a munkásságban és a középosztályban látja s nem a kiváltságos és kizsákmányoló kevesekben.

És mikor a haladásnál a megismerést, az ősi protestáns szellemi alapot hangsúlyozom: ezt a becsületesség minden követelményével teszem. Becsületes szellemi tény volna az, ha valaki a protestántizmus értékét az inarcs- kakucsi katolikus plébános böjti előadásából állapítaná meg? Hát becsületes dolog akkor Ady költészetét a Prohászka szlávul katolikus gargarizálásából, vagy a Nobel Herczeg tisztességtelenül meghamisított idézeteiből ítélni meg? Minden gondolatot, elméletet, tant, irodalmi művet magából az eredeti forrásból kell megismerni, mert ez a becsületes, ez a protestáns dolog. Nem volt- e mérhetetlen kárára a magyarságnak, hogy a protestáns szellemi becsületességről leficamlott kálvinista prófétácskák a szociáldemokráciáról, mely Német-, Francia-, Angolországban a német, francia, angol életakarat része, katolikus legényegyleti írásocskák s keresztény- szocialista analfabéták csicsergései alapján golyváskodtak szörnyű hazafiasan puffanó ostobaságokat? A magyar protestántizmus azzal fog visszatérni élő és méltó önmagához, ha minden tényével és intézményével arra törekszik, hogy a magyarságot az emberi haladás élére emelje. Legyen minden új gondolat, minden új irány, minden új szépség ott a magyar protestántizmus folyton gazdagodó fegyvertárában.

Természetes, hogy ehhez a munkához meg kell szereznie az egyenjogúság és szervezkedés minden előnyét. A magyar protestántizmus legfőbb, legsürgősebb teendői:    

1. Ki kell küzdenie minden áron az 1848. XX. Törvény teljes százpercentes életbeléptetését.
2. Ki kell küzdenie minden áron, hogy kultuszminiszter felváltva kerüljön ki a magyar katolikusok és magyar protestánsok sorai közül. Hogy a kultuszminisztérium és az egész állami közoktatás irányító helyein ötven percentben protestáns magyarok legyenek.
3. Minden évben jöjjön össze egy országos protestáns vándorparlament, hasonló a katolikus nagygyűlésekhez. Ezen minden meghívás nélkül jelenhessen meg az ország minden protestáns polgára s ha előre bejelenti szándékát és témáját: részt vehessen a tanácskozásban. Itt, az egész ország protestáns lelkiismerete előtt vitassák meg évről évre a magyar protestántizmus teendőit, bajait, sérelmeit stb. Azért jöjjön össze ez a protestáns parlament (vagy akárhogy hívjuk) évról évre más- más pontján az országnak, hogy mindig új és új elemeknek adjon könnyebb lehetőséget a részvételre s új és új helyi viszonyokat ismerjen meg.
4.  A magyar protestántizmusnak teljes erővel részt kell vennie az országos politikában, mert nálunk minden élet gyökerében politika. De bűnös merénylet volna a magyarság ellen és őrült harakiri a protestántizmus életén, ha egy külön protestáns vagy pláne kálvinista politikai pártot alakítanánk. Különben is itt először társadalmi téren várnak óriási feladatok s csak az eredményes társadalmi propaganda teremhet új, egészséges politikát. Ki kell égetni a magyar társadalom lelkéből a magyargyilkos, ragadozó és perverz ellenforradalmi ideológia minden nyomát, mely a középosztályt a magyrság kizsákmányolóihoz jobbágyítja a magyar faluval és magyar munkássággal szemben. Meg kell mutatni, ész- kényszerré kell tenni minden emberben, hogy a magyar megváltás egyetlen útja csakis egy minden élősdiséget eltörlő demokráciában és a szabad szellemi haladásban van. És valóban, mit látunk más országokban. Annak idején Franciaország, Németország, újabban Törökország ilyen társadalmi szervezkedéssel készítette elő és valósította meg nagy politikai megújhódását. Meg kell alakítani a magyar Egység, Haladás és Demokrácia szervezeteit. Hiszen kálvinista dermedtjeink, ha frázisaiknak csak tíz percentjéről mondanak is le, huszonnégy órából huszonöt órán fognak ráérni erre a magyarságot megmentő munkára. Be kell venni e szervezetekbe férfit és nőt, gyermeket, felnőttet és öreget, katolikus és protestáns magyart egyaránt: minden jó szándékot, minden erőt, minden tehetséget. Szakemberek segítségével, az egész modern külföld horizontjában, a modern szociális, politikai, gazdasági és kulturális fejlődési lehetőségek minden anyagi és lelki adatának számbavételével: ki kell dolgozni egy hatalmas corpusban az új Magyarország, a magyar föltámadás legkisebb részletekre kiható programját.

• Ennek a programnak nagy iránya:  

1. Mınden kiváltságos és élősdi osztály vagy elem teljes megszüntetése.
2. A címek és születési rangok eltörlése.
3. A nagybirtok megszüntetése abból a célból, hogy a magyar parasztság végleg hazához jusson az országban.
4. Intézményes biztosítékok arra, hogy az új középosztály a magyar parasztság és magyar munkásság arravaló elemeiből fejlődjék új történelmi tényezővé.
5. A magyar népképviselet reformja, mely a mai történelmi öngyilkosságot lehetetlenné teszi.
6. Mindennemű papságnak teljes kizárása az állami akarat kialakulásából.
7. Egy erős és minden ízében magyar nemzeti hadsereg megszervezése, mely a magyarság demokratikus szolidaritásának legegyetemesebb, az ország minden tagját magába ölelő iskolája lesz.
8. Az egész alkotmány olyan demokratikus újból teremtése, mely az ország három osztályának: a parasztságnak, munkásságnak és középosztálynak jogait, kötelességeit, érdekeit termő harmóniába hozza s minden egyéb elemet megszüntet.
9. Minden hivatali ág, közéleti funkciókör autonomikus- demokratikus megszervezése, az állam szerepe csak a legszükségesebb felügyeletre és koordinálásra szoruljon.
10. A közoktatás egységes újból szervezése a demokrácia és a magyar psziché erőinek teljes felszabadítása szempontjából. E közoktatásban a magyar nyelv legalább annyi idót és helyet kapjon, mint a francia nyelv a francia közoktatásban.
11. A magyar falu külsejének és pszichéjének regenerálására magyar népművészet, a magyar népköltészet, népzene és egy új egységes falu- kultúra megteremtésével stb., stb., stb.

Minden magyar protestáns legyen minden képességével és erejével katonája, prófétája, s ha kell mártírja ennek a szervezkedésnek. Ennek a programnak döntő irányelveit mindennapi kitartó szuggerálásban tegyék az ész, az ösztönök, a vér katekizmusává a magyar falu, a magyar munkásság s a szerencsétlenül született magyar középosztály kebelében. Minden ideát belekapcsolva a magyar kenyér, a magyar bölcső, a magyar jövő: a nagyobb jólét, a megszerezhető egészség, az életet életebbé tevő kultúra, a földbe, anyagba, hatáskörbe beépített realitások erős ígéretei. És meg kell mutatnia a nagy összefoglaló gondolatot: a magyarságot Magyarországon számához és történelmi munkájához illő politikai, szociális, gazdasági és kulturális jóléthez és hatalomhoz juttatni, anélkül, hogy ez a jogtalanságot jelentse bármily jó szándék számára.  

5. Addig is: a politikai választásokon minden magyar protestáns szavazzon olyanra: akiben a magyar demokráciát, a magyar szellemi haladást, a magyarság gazdasági, szociális és kulturális felszabadítását biztosítva látja, legyen az illető katolikus vagy protestáns magyar.

Oldal: A MAGYAR PROTESTÁNTIZMUS PROBLÉMÁI [II.] (1926.)
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat