Szabó Dezső:

AZ ÍRÓ ÉS A HASZON 

(1941.)

Ezt a feladatot nem kerülhetem el. Az írók ezt nem végezhetik el. Egy írónak majdnem öngyilkosság: becsületesen és őszintén írnia arról a végzetről, melyet életében és munkásságában a könyvkiadók és könyvkereskedők jelentenek. Olyan megtorlásban lehetne része, mely talán alkotó erejét is derékon törné. Ide olyan ember kell, akit már annyiszor akasztottak fel, hogy már észre sem veszi ezt a szakszerű kezelést. Különben is: munkásságom egyetemes célja is kötelességemé teszi, hogy ezt a tárgyat minél többször és minél részletesebben bevigyem a közvéleménybe. A magyar közvéleménybe, melynek tartózkodási helyét még nem sikerült megtalálnom semmiféle nyilvántartásban.

Ha iskolai példát kell hoznunk arra, hogy a cape- rape szabadságára hagyott gazdasági élet milyen irgalmatlan embertelenséget jelent: aligha találunk jobbat annál: hogy a szellemi alkotó, az író hogyan, milyen arányban részesedik a saját munkája gyümölcsében. És míg a munkásság, a tisztviselőség és más foglalkozási ágak mégis csak tágabbkörű érdeklődést és néha- néha némi részlet- sikert tudtak kicsikarni munkájuk jogának szélesebb elismeréséért: ezen a téren a legképtelenebb részvétlenséggel találkozunk. Pedig itt igazán, úgy a nemzeti közösség, mint a termő egyén szempontjából: egy végzetesen döntő erejű dologról van szó. Igaz ugyan: hogyha az irodalom egy- egy rendkívüli alakja nagy küzdelmében a nyomorral: fel- felismétlődtek azok a pimasz és ostobán érzelmes mondatocskák, melyek a termő szellem magára hagyatottságáról, a "magyar fa" sorsáról stb. zengenek. És ugyanaz a sajtó, mely ezeket a megható sorokat viszi az olvasókba az előfizetési hajlam gerjesztésére: gyalázatos rabszolga- viszonyban a kizsákmányló tőkével: magánügynek jelentékteleníti az élő író küzdelmét az embertelen kizsákmányolás ellen. 

 

Ha ennek a részvétlenségnek, ennek a halálosan döbbenetes magárahagyottságnak okait keressük azokkal szemben, akik a magyarság örök életjogát első sorban építik meg: semmiképpen sem követhetjük a régi filozófiai iskola egyetlen ok- elméletét. Kétségtelenül: egyik egyetemes oka, hogy olyan nemzet vagyunk: melyet csak a hivatalos tekintély, de nem a szellem tiszteletére neveltek. Nézd meg Budapest szobrait és uccái elnevezését: olyan leckét kapsz, hogy a lélegzeted eláll tőle. Talán egy faj életösztönét, öntudatát sem tudták oly messze eltávolítani azok áhítatos állandó jelenlététől, akik megmaradásának, életjogának legkiemelkedőbb, örök momentumai.

Valóban: sajátságos az a mód, ahogy a magyar középosztály nagy része, és a felső fele inkább, mint az alsó, az írót értékeli. Tudatában valahol ott áll, ahol a cigány, a színész és más komolyan nem vehető ember. Szívesen mondja zseniálisnak, ami azt jelenti nála: hogy jóleső kacagásokba, vagy önbecsülésre serkentő elérzékenyülésekbe csalják az írásai. De bohém, számára kötelezően, születésénél fogva bohém az író, még pedig azokban a jól bevált formákban, melyeket az antidiluviális Murger elég hülye regényecskéje a lelkek közszegényeségévé tett. Nem való a pénz neki, hiszen úgyis csak elherdálja. Különben is: a nyomor, a nélkülözés, a szenvedés az, ami jobban szükséges az irodalmi mű létrejöttéhez, mint a bába a gyermekszüléshez. Egész bizonyos, hogy Homérosz és Dante egy fél kiflit sem ettek, amíg az Iliászt, az Odüsszeját, a Divina Commediát írták s bizonyára naponta hét végrehajtó fojtogatta őket, miközben a tüdőbacillusoktól átrágott tüdejük semmi szánalmat nem érzett sorvadó gerincük iránt. Ha íróval érintkezik, azzal a kedélyes fölényességgel beszél vele, melyben önrangot jelent neki az, hogy ő ezt a tökéletlen és nem komoly alakulatot is becsülni tudja valamire. Letegezi, leöcsémezi vagy lebátyámozza, igyekszik könnyed és szellemes lenni vele szemben. Ha a mészárostól vesz egy kiló húst és az elkészítve jólesik neki: bizonyos hálát érez a mészáros iránt. De ha megvesz egy könyvet és azt szépnek találja: olyan fenenagy Mecénásnak feszengi magát, úgy érzi: joga van hálát várni az írótól.

Természetes, hogy az ilyen köztudat mellett könnyű dolga van az írói munka kizsákmányolóinak. Hiszen nélkülöztetik, szenvedtetik az írót s így a nemzettel szemben valóságos kulturális missziót teljesítenek. És ők teljesítik. A legfájdalmasabb az, hogy a Jog nem egy sáfárának is hasonló látása van a szellem alkotóiról, olyan helyzetekben is, mikor az igazság, a nemzeti kultúra és a szellemi termés minden érdeke más látást parancsolna.

Természetes: nagy baj az is, hogy az írók nem alkotnak és nem alkothatnak olyan egységes testületet, mint az ügyvédek, az orvosok, a bírák stb. Pontosan és egész könnyen meg lehet állapítani: hogy valaki ügyvéd, orvos, bíró, vagy nem az. Az író név olyan trikó, melyet majdnem mindenki magára vehet. Nálunk, nem lévén tengerünk, gyarmataink, nagy iparunk, világkereskedelmünk, semmi olyan távolba vezső útaink, ahol a nyugtalan erő, vagy a rendetlen idegű ember kergethetné élete értelmét: az ilyenek legnagyobb része az irodalomra veti magát. Annyi költőnk, regény- , dráma- és filmírónk van, hogy az öt világrész minden kolbászgyárát évtizedekig el tudnók látni íróhússal. Ez sokkal nagyobb veszély az egész nemzeti életre, a magyarságra, mint gondolnók. Az, aki olyan pályára lép, melyre tehetsége nincs és mégis sikervágyó: jobb híján aljas eszközökkel, erkölcstelen képességeivel igyekszik érvényesülni. Talán sehol sem oly pusztító ez, mint az írói pályán. A tehetségtelen író mindenre képes, hogy írásait elhelyezhesse, hogy pénzt és közismertséget szerezzen. Ha kell, dezertál a fajtájától, lesz idegen érdekek zsoldosa, bármily hatalom eszköze, bármily világnézet trombitája, bármily hit hívője vagy tagadója.

De ez a végtelen sokasága az íróknak, írószerűségeknek, íróálarcuaknak súlyos tehertétel magára az irodalomra és az igazi írókra is. Meg kell gondolni: hogy a tehetségtelen jelző ma nem ugyanazt jelenti, amit ezelőtt száz- százhúsz évvel jelentett. Ma oly óriási az irodalmi hagyomány, oly részletesen kész az írói technika, a stiláris fejlettség annyi formája áll rendelkezésre és oly sok készre dolgozott téma: hogy egy teljesen tehetségtelen, de kellő üzleti szimatú egyén igen zamatos verseket, ehető regényeket és ekszportálható drámákat konfekcionálhat az úri étvágyak számára. És mivel ezek maguk is üzletemberek, önmaguk vigécei, tudják az üzlet és az életüzlet minden csínját- bínját: könnyebben és jutányosabban jutnak megértésre a könyvpiac üzletembereivel, vállalkozóival. Az üzlet tehát szívesen adja ki az ők műveit, nekik csinál reklámot, házi sajtó és üzemi kritika az ők műveit kiáltja ki a lelkek felé. És az üzlet is jól jár. Mert ezek az írók szállítanak a közönségnek azt, amit napi ízlés- ízléstelensége kíván. Ezek az írók tudnak szert tenni hivatalos pártfogásra. Hiszen ők sohasem veszélyesek és mindig használhatóak. Ők tudnak pompás társadalmi összeköttetéseket szervezni és ezek is olvasókat jelentenek. Ők tudnak beszervezkedni politikai vagy világnézeti gangekbe, szabadkőművességbe vagy valamilyen jobboldali feketekézbe. Természetes, hogy a kiadó, aki az ilyenekkel könnyen megegyezik és ennek hasznát látja: nem látja okát, hogy nagyobb áldozatot hozzon az igazi tehetség műveinek kiadására. Annál is inkább, mert legtöbb esetben nem képesíti őt semmi arra, hogy meglássa az igazi tehetséget.

De maga az igazi író, az írói lelkialkat sem igen képes megvédeni anyagi érdekeit. Tudom, hogy éppen úgy nem lehet az író- ról, mint egyetlen, határozott körvonalú és tartalmú, minden íróban azonosan megismétlődő lelkialkatról beszélni, amint nem lehet beszélni a kéményseprő- ről, a miniszter- ről, a paraszt- ról, az ablakredőnyléc- készítő- ről. De bizonyos: hogy az író, mint minden igazi művész, életét elsősorban nem mindennapi, csak a sírig tartó, hanem: alkotó, a sírt túlélő énjében éli meg. Ezért önzésének majdnem minden figyelme és ereje erre az énjére irányul. És így érthető dolog, hogy sok olyan dolgot ítél életbevágóan fontosnak, amit az átlagember feleslegesnek, vagy csak harmadrendű kérdésnek tart. Viszont: az átlagember igen sok legégetőbb szüksége számára alig jelent valamit. Természetes, hogy ítéletének mikéntje, ösztönös vagy tudatos kapcsolatban van lelkének azzal a gépiességével, mechanizmusával, mely műveit megtermi. MIndaz, ami ezt a gépiességet mozgásba hozza, elősegíti: neki életbevágóan: túlélő énjét éltetően fontos. És innen van az is: hogy az ajánlkozó perc: a most, a ma döntően fontos neki. Természetes: hogy ezt a sajátságot a jószimatú üzletember nagyszerűen ki tudja használni. A művész nem tud számítóan várni, hiszen erre anyagi helyzete sem képesíti. Így sokszor, legtöbször: hogy egy borzasztó s talán végzetes pusztítású mát elkerüljön, vagy hogy egy ajánlkozó termékeny percet teljesen kizsákmányolhasson művészete számára: a mai lencséért eladja a holnapi örökséget. És maga az a vágy is, mely minden igazi művész lelkében legfelsőbb parancs: hogy műve minél hamarabb minél több lélekhez jusson: milyen szörnyű lemondásokra készteti az ügyes szimatú üzletember hideg számítása előtt!

És jó volna, ha egyszer már köztudatba menne: hogy az az olcsó érzelmességű, olcsóbb humorú és mindig kétes ízlésű rongynép, melynek Murger több alakját, oly vészesen népszerűsítette: sohasem számított tagjai közé igazi írót, igazi művészt. A komoly arányú igazi író, igazi művész sohasem lehet bohém. Az nem bohémség: ha valaki nehéz anyagi helyzetben van. Az sem: ha valaki elég szerencsétlen, hogy odagyengül az alkoholizmus buta, puszító szenvedélyének. Még az sem: ha nem tud bánni a pénzzel. A bohémség az: mikor valaki kedvét látja abban s mintegy zsenialitása tartalmának és bizonyítékának nézi azt, hogy krajcártalan, hogy a hopp és kopp hullámvonatán járja meg életét. A bohémség teljes felelőtlenség és teljes lelkiismeretlenség. Az adott szó léha semmibe vevése, a szánalom és jóság úntalan lelkiismeretlen becsapása, az erkölcsi erők behelyettesítése olcsó érzelmességgel s a humor évszázadokon át kölcsönzött hamis eredetiségeivel, a rendetlenség, a piszok, a holnaptalanság hülye szeretete: ez a bohémség. Elképzelhető: hogy egy számbavehető arányú alkotó szellem ilyen kis piszkos térdnadrágokba menne át az élet áhítatos komoly feladatain?

2.

És most térjünk át a való tények ismertetésére.

Az író bevégezte művét és minden sejtje minden lelkével sürgeti a vágy, hogy műve a szemek és lelkek elé kerüljön minél hamarabb. És az a természetes, szerves kívánság is: hogy munkája adja meg kenyerét. Ez különben, legtöbb esetben: kényszerhelyzet is számára.

Tegyük fel, hogy kezdő és neve ismeretlen. Megindul munkájával a kiadókhoz. Igen sok helyen szóba sem állnak vele. - Mit akar? Micsoda arcátlanság, hogy mint kezdő és ismeretlen író kezdi pályáját! Mikor a híres X. és a még híresebb Y. írók utolsó műveire is ennyit meg ennyit fizetett rá a vállalat. Menjen az Oti- hoz vagy a Mabi- hoz, ha ingyen kezeléshez akar jutni.

Végre egy- két helyen azt mondják, hogy hagyja ott művét. Ilyenkor két eset történhetik. Vagy bele sem néznek a kéziratába s a huszadik vagy hányadik látogatása alkalmával visszaadják azzal, hogy nem használhatják. Vagy a lektor elolvassa és visszaadják ugyanezzel a válasszal.

A lektor rendesen maga is író. És ez nagy baj. Mert rendesen jelentéktelen, kis tehetségű vagy tehetségtelen író. Ebben az esetben pedig a kezdő író műve abban az arányban nem talál irgalomra, amilyen arányban tehetséges és eredeti. Mert az ilyen lektorok vagy nem tudják meglátni ezt a tehetséget és eredetiséget. Vagy féltékenyen horkannak vissza egy olyan kezdőtől, aki már első lépésénél ijesztően föléjük magaslik. Nincsen remény.

Világos: hogy az a szegény fiatal író, aki ezt a kálváriát megjárja és kétségbeesik, hogy műve valaha is a közönség elé kerül: már agyon van lovagolva minden ajánlat hálás elfogadására.

És tényleg: végre akad egy széleskeblű kiadó, aki hajlandó magához ölelni a kezdő tehetséget. Úgy magához öleli, hogy a szegény író életének utolsó köpése is keserű lesz tőle. Ilyenkor a következő dolgok történnek:

1. A kiadó kijelenti, hogy tehetséget lát a fiatal író művében és neki van szíve. Utóbbi szervével magára veszi azt az elképzelhetetlenül borzalmas kockázatot, hogy egy ismeretlen kezdő előbbi tehetséges művét kiadja. De természetes: honoráriumot nem ígérhet. Hiszen így is mind a tizenkét megszületendő gyermeke jövőjét kockáztatja.

2. Kiadó kijelenti a fennebbieket, de megígéri: ha a kiadás költségei már megtérültek: az azután eladott példányok után öt, hat, nyolc vagy tíz percentet fog az ifjú markába lenekivanszívezni. Ez az ígéret eredményében igen sok esetben azonos az előbbivel. Mert kedves és igen békés Földünk öt nagyobb darabjának dús örömein talán az író az egyetlen keserves figura, akinek megkötött üzletében semmi lehetősége nincs a másik üzleti fél ellenőrzésére. Tudok esetet, mikor a kiadó hatszáz, értsd hatszáz korona honoráriumért háromezer példány kiadását kötötte ki. És harmincezernél többet adott ki. Tudok még rémesebb eseteket. De próbálja bizonyítani valaki. Találkoztál- e valaha az Üzleti Titokkal? A Fekete Kéz és minden titkos társaság, pedig most elég van a világon, minden titka Ciceró- betűs nyílttér az üzleti titokhoz képest. Mert ha a kiadóvállalat, a nyomda vagy a könyvkötészet valamelyik tagja egyetlen adatot is elnyikkantana valakinek: nem csak onnan repülne, ahol kenyerét keresi, de soha többé az üzleti világban alkalmazást nem kapna. Az illető nyomda vagy könyvkötészet pedig összes üzleti megrendelőjét elveszítené. A legszigorúbb kritikus sem állíthatja, hogy a szolidaritás erénye teljesen hiányzik az emberek világából.

3. Kiadó a tehetség fennebbi elismerésével és fennebbi jó szívének komor hangoztatásával kijelenti: hogy ő nem kockáztathat semmit. Hiszen, ha ő belebukik az ügybe, árván marad a nemzeti kultúra. Tehát a művet csak abban az esetben adhatja ki, ha: 1. Az író lefizet neki egy bizonyos összeget. 2. Ha az író maga gyűjt előre ötszáz, ezer vagy több előfizetőt.

Mit csináljon a szegény zsenipondró? Természetes, hogy neki a legfontosabb, még a napi falat kenyérnél is fontosabb: hogy műve a nyilvánosság elé kerüljön. Beleegyezik bármibe, aláír bármit. Így láttam házalni egyik legkiválóbb költőnket előfizetőkért, aki pedig akkor már ismert volt.

Vegyük most már azt az esetet, mikor már egy ismert íróról van szó. Olyan íróról, aki már bizonyos olvasóközönséget meghódított magának. Itt a rendes eset a következő:

Megállapodnak bizonyos példányszámban és bizonyos percentben. A példányszám általában a két- és ötezer közt van, verseknél igen sok esetben kevesebb. A percent rendesen tíz, néha kevesebb, nagyritkán tizenkettő- tizenöt. A szerződés megkötésénél szerző kap valami előleget, ami - kivételes esetektől eltekintve - egy pár száz pengő. Ezt természetesen levonják az eladott példányok után neki járó összegből.

Mármost, itt egy- két megjegyzés kikerülhetetlen:

Először is: Tegyük fel, hogy van egy pár hold földem. Eladom. Mondhatja- é a vevő, hogy a vételösszeget csakis éventi, az évi termés bizonyos arányában, részletekben fogja megfizetni?

A házépítő tulajdonos mondhatja a mérnöknek, a kőmíveseknek, asztalosoknak, ácsoknak, lakatosoknak, villanyszerelőknek stb.: hogy munkájuk bérét majd az évente bejövő lakbérek bizonyos percentjéből fogja kifizetni?

A szerző nem üzlettársa a kiadónak. A kiadás nem az ő üzlete, hanem a kiadóé. Hogyan lehet az, hogy az író vállalja a más üzletének kockázatát: tíz percentért?! Hiszen a vállalkozó, a kiadó nyereségének éppen az az erkölcsi alapja: hogy kockáztat. Az író eladja neki bizonyos számú példányra a művét, azt ki kell egyszerre egy összegben fizetni. Az csupán a kiadó dolga, hogyan tudja kizsákmányolni az alkalmat. Vajjon a nyomdát, a könyvkötőt nem kell kifizetni az összes példányokért? Csak a szellemi munkásnak a munkája van a kiadó ügyességének, buzgalmának és egyéb szerencséjének esetlegeihez kötve?

Második megjegyzés: Az írónak semmi módja nincs ellenőrizni a példányszámokat. Irtózatosan nincs. Minden ellenkező állítás hazugság.

Így áll elő aztán a végtelenül megalázó és idegromboló helyzet: hogy az írónak mindegyre kell könyörögnie a saját pénzéért, a saját munkája, alkotása díjáért. Hogy sokszor kegyes előleg címén kapja azt, ami a kiadó adóssága vele szemben. És hogy mindinkább, védelem és ellenállás nélkül a kiadó hatalmába kerül.

Tehát a szellemi alkotó, a legmagasabb emberi érték, akinek munkáján alapszik az egész üzlet: kap tíz percentet, igen ritka esetben tizenötöt.

Ezzel szemben a könyvkereskedő kap: harminc, harmincöt, ritkább esetben negyven, sőt ötven percentet is. A könyvterjesztő vállalatok általában negyvenöt- ötven percentet kapnak.

MIt csinál tehát a kiadó? Rendesen jó magasra emeli a könyv árát, hogy minél nagyobb zsákmányt juttathasson a kereskedőnek és a terjesztőknek és ő is minél jobban járjon. És, bár én a könyvek túlalacsony árát sohasem tartottam helyesnek: ez megint éppen azokat zárja el esetleg igen jó könyvektől, akiknek legösztönösebb, legszervesebb szükségük van azokra.

Harmadik megjegyzés: Az ellenőrzés minden lehetőségétől szabad kiadó addig terjesztheti ki a mű kitermelésének idejét, ameddig neki tetszik. Mindenesetre: nevetséges összegért hosszú éveken át tarthatja zsákmányában a művet.

3.

A magyar nyelvű kiadójogon kívül vannak az úgynevezett szerzői jogok. ezek: az idegen nyelvre fordítás, a drámátizálás, a filmesítés, a rádiói előadás s a szerző művei esetleges egyéb felhasználásának a joga. Vannak esetek, mikor az előbb említett tíz percentért ezeket a jogokat is, de legalább is a fordítási jogot magához ragadja a kiadó! az ilyen eset mellett a Shylock font húsa igazán keresztényi jótett. Ha pedig a kiadó révén kerül a szerző valamelyik műve fordításra vagy filmesítésre: ezért a közvetítésért a kiadó az értük fizetett összeg ötven! percentjét szokta magáévá tenni.

Ezek az anyagi tények. De vannak kiadók, akik elég jók, hogy beleterjengjenek az ügy szellemi részébe. Tanácsokat adnak az írónak, és ez a tanács néha parancs, hogy lehetőleg ne sajátosan magyar érdekű témát válasszanak, mert ez nem érdekli a külföldet. Hanem: nemzetközi érdekű témát, mert azt könnyebben lehet fordításra vagy filmre eladni. Proust- féle szalon- rothadást, Romain Roland- féle filozopteri agy- fínomságokat, Wels- féle Poetól áthigított borzadály- történetet, vagy Verne- től modernizált tudomány- jövőt stb. El lehet képzelni: hogy ez milyen megherélését jelenti a magyar irodalomnak. Elsikkasztása a termő talajnak, melynek gazdag nedvei nélkül nincs művészet.

És most felteszem a kérdést: ki lehetkiadó és ki lehet könyvkereskedő? Kik azok a kivételes egyének, akikre a nemzeti szellemi termésnek oly kényes és oly nagy lelki távlatokat igénylő feladatát bízzuk: eljuttatását a lelkekhez? Kikre bízza a nemzet örök életének, mulhatatlan igazolásának ezeket a drága termékeit?

Mindenki lehet kiadó, mindenki lehet könyvkereskedő, érted: mindenki. Ha a Teleki- téri ócska alsónadrágokat áruló ószeres felsőbb ambíciókat kezd táplálni: összevásárol egy csomó könyvet, kap hitelbe is és lesz könyvkereskedő és csakhamar a könyvkiadást is megkockáztathatja. Ha a szappan- vigéc belebukik a szappanba, a petróleum- ügynök torkig van áruja szagával: felcsaphat könyvkereskedőnek. A könyvből mindenki megél, csak alkotója, az író nem.

4.

Hagyhatja egy önmagát becsülni tudó nemzet legnemesebb és legörökebb termését egy ilyen zsákmányrendszer prédájává, ahol a könyv sáfárai jelentős részének minden köze a könyvhöz, a szellemhez, a kultúrához az a pénz, melyet a szellemi alkotók műveiből ki tud magának marcangolni? Engedhetjük- e: hogy a faj legmélyebb kifejezői, a nemzet síron túlélő építői egy ilyen húsevő és ragadozó gazdasági ánárkia áldozatai legyenek egész életükön át?

Egy pár nagy vonással próbálom megrajzolni, hogyan lehetne segíteni ezen a pusztító szörnyűségen. Hiszem, hogy a magyar kultúra minisztériumának éber szemeit nagy meggondolásokra fogják felnyitni soraim.

Először lássuk a könyvkiadás, az írói részesedés, a könyvterjesztés dolgait.

Kell lennie egy a magyar kultúra minisztériumának hatáskörébe tartozó legfőbb irodalmi tanácsnak, mely a magyar könyv sorsát irányítja minden vonatkozásban. Ez elég népes számú tanácsnak fele: írók. A másik fele egy pár jogszakértőből s a magyar kultúra kimagasló alakjaiból tevődik össze. Az írók megválasztásánál sem a világnézeti, sem a politikai szempontok nem jöhetnek tekintetbe és az sem, hogy tagja- e valamely irodalmi társaságnak vagy nem. Csakcsupán az a jelentőség a döntő, melyet az írónak művei adnak.

E tanács teendői: 

1. Ellenőrizni az író és a kiadó közt létrejött szerződést. A nem méltányosaknál kötelező erővel új feltételeket állapít meg.

2. Bizonyos művek kiadását kötelezővé teszi.

3. Ellenőrzi a fordítási irodalmat.

4. Külön szerve útján közvetíti a szerzői jogok külföldi értékesítését.

5. Ugyan e szerv útján irányítja a magyar könyv belső propagandáját.

Mit jelent az első számú teendő? Az író megköti szerződését a kiadóval. Minden szerződés három napon belül felterjesztendő a tanácshoz. A kizsákmányoló vagy határozatlan tartalmú szerződéseknél a tanács új feltételeket szabhat meg, melyek kötelezők szerzőre és kiadóra. A szerződésnek kétféle módja lehet. Vagy percentben és bizonyos számú példányban állapodnak meg. Ebben az esetben az író részesedése húsz percentnél kisebb nem lehet és a kikötött példányszámokra eső összeget a kiadónak a szerződés megkötésekor egyszerre egy összegben kell kifizetnie. Ugyanakkor egy bizonyos időt kell megállapítani, melyen belül a kikötött példányokat a kiadónak el kell adnia. Ez idő lejártával, a kiadójog visszaszáll szerzőre s az esetleg fennmaradt példányok birtokába mennek át. Vagy pedig a szerző bizonyos összegért bizonyos időre adja el műve kitermelési jogát. Ebben az esetben is előre, a szerződés megkötésekor egy összegben kell megkapnia a megállapított honoráriumot. Bármily panasz- ok fordul elő a szerző vagy a kiadó részéről, döntésért a tanácshoz kell fordulniok.

Itt kell megemlítenem, hogy könyvkiadói vállalatot csak olyanoknak kell engedélyezni, akik kimutatják: hogy kellő készpénztőkével rendelkeznek. Teljesen megengedhetetlen az, hogy egy kiadóvállalat megfelelő összeg nélkül induljon meg azzal a számítással, hogy a majd befolyó nyereségből fizeti kötelezettségeit. Üzletre erkölcsi alapot csakis a kockázat ad. Tudom, hogy ilyen esetben az írót nagyon hazafias, nagyon magyar és nagyon művészi frázeologiával szokták megejteni. De minden ilyen üzleti próbálkozás erkölcstelen, nem becsületes.

Még csak ezután megírandó műveit az író le nem kötheti. Minden ilyen ügylet önmagában érvénytelen. Már megkezdett műre a kiadó csak akkor adhat előleget, ha számol azzal a kockázattal, hogy pénzét elveszti. Hisz a művészi alkotás csak igen kis mértékben függ a tudatos akarattól. Az ilyen előleg, ha a kiadó a kitűzött művet meg nem kapja, nem perelhető és a szerző más művénél be nem számítható. Ezért az ilyen előleget lehetőleg kerülni kell. Ez ép úgy védelme a kiadó érdekeinek, mint bizonyos értelemben, a szerző igazi érdekeinek.

Mit jelent a második teendő?

A tanács minden kiadót évente bizonyos számú kiadásra kötelez. Ez alul kitérni nem lehet. Az ide tartozó művek két csoportba tartoznak.

Az első csoport: Ha egy író, kezdő vagy már ismert, legalább három kiadónál próbálkozott művével és mindenkinél - a válasz egy hónapon belül kötelező - elutasító választ kapott, beadja művét a tanácshoz. Ez legalább három tagjával megvizsgáltatja a művet és ha kiadásra érdemesnek találja: kötelezheti valamelyik kiadót meghatározott feltételek mellett a mű kiadására. Ezzel különösen a tehetséges kezdő írók problémája nyer elintézést.

Második csoport: A tanács évről- évre a magyar kultúra egyetemes érdekeinek s a nemzeti nevelés szükségeinek látóhatárában hatalmas programot készít bizonyos művek kiadására. Régibb és újabb klasszikusok, a magyar mémoire irodalom termékei, magyar kultúrtörténeti monográfiák mint a magyar öntudat könyvtára stb., stb. fognak e tervekben szerepelni. A kiadandó műveket aztán aránylagosan szétosztja a kiadók közt, akik e feladatok alul ki nem térhetnek.

Mit jelent a harmadik teendő?

A kiadók kötelesek jóelőre bejelenteni: milyen idegen műveket zsándékoznak magyar nyelven kiadni. A tanács az arra érdemesnek talált műveket minden további nélkül engedélyezi. Azokra a művekre, melyeket értékteleneknek, vagy nem kívánatosaknak talál, nem mond tilalmat. De csak olyan feltétellel ad engedélyt ezek magyar kiadására, ha a kiadó egy a tanács által meghatározott összeget a tanács kezeihez fizet. Így két célt lehet elérni. Rengeteg irodalmi szemetet elháríthatunk a magyar lélektől. A tanács pénzforráshoz jut költségei fedezésére.

Ez utóbbi célhoz más pénzforrás is állhat rendelkezésére. Minden magyar író műve fölött, halála után ötven évvel, a tanács rendelkezik. Mármost: a kiadandó klasszikus, vagy legalább is értékes vagy érdekes írók közt két csoportot különböztethetünk meg. Olyanokat, akinek kiadása előreláthatólag nem jelent nagy üzletet a kiadónak. Ezek kiadását a tanács arányosan, kötelezően osztja szét a kiadók közt. Olyanokat, akiknek kiadása nyilvánvalóan jó üzlet. Ezeknek kiadását bizonyos méltányos összegért engedélyezi az egyes kiadóknak.

Mit jelent a negyedik teendő?

Kiadónak semmi formában semmi köze nem lehet az úgynevezett szerzői jogokhoz. (Fordítás, drámátizálás, film, rádió stb.) E jogok értékesítését kül- vagy belföldön, az író kérésére (az írónak jogában áll, hogy ezt önmaga intézi) a tanács egy külön erre a célra felállított szerve intézi, melyben kiadó érdekeltséggel kapcsolatban levő ember nem vehet részt. Ezért a szolgálatért az ilyen jog használatáért fizetett összeg tíz percentje a tanácsot illeti. Az írók halála után ötven évvel minden ilyen jog a tanácsé.

Mit jelent az ötödik teendő?

Mi a legfőbb oka annak, hogy az író saját alkotása gyümölcséből olyan gyalázatos neszekoldus részben részesül? A közvetítő kereskedelem: a könyvkereskedők, könyvterjesztők és vigécek nagy száma és roppant étvágya. Minden új magyar könyv egy új curée s azoknak, akik a legnagyobb részt harapják ki a zsákmánybol, nyolcvan percentje olyan, hogy kulturális szintje legfennebb hagyma vagy nyúlbőr eladására képesítené. Kiknek a kezében fetreng a magyar könyv! Természetesen: vannak kiváló, lelkiismeretes és művelt könyvkereskedők Budapesten és vidéken is. De nem lehetne velük benépesíteni egy közepes arányú bérházat. de igen, nagyon- igen sok esetben olyanok kezében van a magyar könyv, akiknek nem szabadna még közelébe sem állaniuk az igazán kultúrát jelentő könyvnek. Lehetetlenség ezt az állapotot tovább fentartani. Lehetetlenség a magyarság legmélyebb kifejezőinek, legnemesebb termőinek kizsákmányoltatását tovább elnézni. Okvetlenül el kell érni, hogy a kezdő író legalább húsz, az ismertebb és komolyabb értékű írók legalább harminc percent részesedést kapjanak munkájuk jövedelméből. A könyvkereskedőknek, a tanács rendelkezése szerinti legfennebb tíz, rendkívüli esetben tizenöt percent részesedése lehet. Azonkívül bizományba nem kaphatnak könyvet. Teljesen erkölcstelen az, hogy osztozzanak a nyereségben, de ne osztozzanak a kockázatban. Amit így veszítenek, visszanyerik azzal: ha kivesszük a könyvet mindazok kezéből, akiket semmi sem képesít erre a nagy nemzeti feladatra. Legyen negyed-, vagy ötödannyi könyvkereskedés, mint ma: de az legyen könyvkereskedés a nemzeti érdek és a kultúra minden parancsa értelmében.

És a könyvterjesztők, vigécek és hasonlók sáskaseregét is feleslegessé teheti majd a tanács: ha szerves kapcsolatban az iskolákkal, a főiskolákkal, a társadalmi egyesületekkel, a hadsereggel stb., stb. maga veszi kezébe a belső propaganda roppant jelentőségű munkáját. Ennek a feladatnak a részletezése azonban egy külön tanulmányt igényel.

Elengedhetetlen követelmény az is: hogy bizonyos átmeneti idő leteltével kiadó és könyvkereskedő csakis egyetemet végzett egyén lehessen és új engedélyeket már csak ilyeneknek adjanak. Természetesen, az illetőnek szakismereteket is kell szereznie.

Új kor közeledik, melyben a viharból kikerült fajok új versenyre indulnak s az élet nagyobb jóságaihoz csakis a szociális igazságtétel s a minél gazdagabb kulturális élet és termés útján fognak eljutni. A most kiömlő rengeteg vérbe egy fertelmes dög fog belefulladni: a szabad zsákmány világa. A magyarnak a legelsők közt kell sietnie az igazság és a munka megbecsülésének új világa felé.

Rákóczi- tér, 1941. februárius 14. 

Oldal: AZ ÍRÓ ÉS A HASZON (1941.)
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat