Szabó Dezső:

KARÁCSONY BRAZÍLIÁBAN

Újabban fajtalansági aggodalmaim voltak. Mert mindenkire rájön az az idő, hogy megboronálja lelkiismeretét. És ilyenkor mindenféle apróbb- nagyobb giz- gazok akadnak a borona fogai közé. A Halál pedig vár és néz a csalit mélyén. A tatai szentet pedig csak viszik- viszik a pokolba.

Hova menjek? Mit csináljak? Hogy valami irányítást kapjak, mely mégis inkább felfelé vezet a fűtetlenebb boldogságok felé. - Elmegyek a Magyar Élet szerkesztőségébe – mondék végre. - Ott szeretik a Hont és meg tudják mondani, hogyan lehetek akkurátus fajiságú magyar.

Vettem nyolc tantuszt és már vitt is a Beszkár- rozogány tájékozottabb faji öntudatom felé. A szikrától futó kocsi megállt egy nagy ház előtt. Kiszálltam. Egy öregember egy nagy lapátra lóganét sepert. Kérdeztem tőle szelíd jó magyari szóval:

- Édesapám, ebben a nagy házban szerkesztik a Magyar Életet?

Az öreg összehúzta szemeit, úgy nézett rám. Aztán megszólalt idő- kopott, szív- rekedt hangon:

-Szerencséd, hogy édesapádnak szólítottál, mert különben nyakadba szórnám ezt a ganét. Mi a valóságbeli tartalma szavakban hozzám erányozott kérdésednek, édes fiam?

- Csak azt szeretném tudni, vajon ebben a nagy házban szerkesztik- e a magyar életet?

Az öreg beleköpött a lapát közepébe és ganét húzott rá. Bús- dacosan legyintett a levegőbe:

- Nem szerkesztik a magyarok életét sehol sem, fiam. Már rég nem szerkesztik. Nem is élnek azok már. Még élni sem akarnak. Menj fiam, mert hozzád verem ezt a lapátot.

Ijedten léptem a kapuhoz. Hát a kapun csuda aranybetűk kiáltják egy fényes fekete táblán:

- A Magyar Élet Szerkesztősége.

- A magyar honszeretet szellemi Kirakata.

- Nemzetpolitikai és igen szépirodalmi folyóirat.

- Ez kell nekem! - sóhajtottam majdnem elpilledve a feláramló boldogságtól. - Végre eldől a kocka: fajos vagyok, vagy fajtalan.

Beléptem a kapun s egy folyosónak a második ajtaján kopogtattam. Azért ezen, mert az előbbi felírás kisebb táblán itt is ki volt függesztve. Kopogtatásomra nem jött válasz. Benyitottam.

Hát mit csinált a szemem meg a szám? Elállt. A lélegzetem is. Egy nagy terem állt előttem majdnem tetézig tele egymásra dobott mindenféle hangfogóval. Volt ott hegedű- hangfogó, gordonka- hangfogó, brácsa- hangfogó s bizony pisztoly- hangfogó sem kevés volt.

- Megkukultatok – mondtam csendesen szemeimnek. Aztán nekivetettem magam a hangfogó- hegy átmászásának. Egy rövid óra után zilálva és zihálva, csurgó verejtékkel egy másik ajtó elé értem. Ide is benyitottam.

Itt még kukkabb csoda domborodott belém. A terem halmozva volt kozmetikai dobozokkal.. Volt ott mindenféle, apróbb- nagyobb, fehér, nemzetiszín, fekete- piros, vörös stb. Efféle felírások voltak rajtuk: - Óvatos- Honfi- rizspor! - Honszeretet körizspor! - Nemzeti- Akarat- johimbin! - Turáni- Párt – Vázelin! - Kuruc- Ungventum hidrargicum! - TESz- Vym! - Turáni- Egyisten- Nadragulya! - stb. De a legtöbb dobozon csak ez volt: Heil Hitler!

Ezen is átszuszogtam magamat. A következő ajtón piros- fekete betűkkel ez állott: - Fajmagyarsági Szalon. Csakis árja magyarok számára.

Félve nyitottam rést az ajtón s úgy kémleltem be. És most az édesanyám legkedvesebb fia sanda gyanúval nézett a saját édes eszére.

Az igen tágas teremben nyüzsgésig, zsúfolódva a legkülönbözőbb alakok ültek, álltak, ugráltak, cigánykereket vetettek, fejükön álltak, hasukon feküdtek. Voltak, akik azt kiáltották: - Nemzetes Uram! Nemzetes Uram! - Mások: - A Kárpátoktól az Adriáig! A Kárpátoktól az Adriáig! - Ismét mások: - Keresztény Nemzeti! - Keresztény Nemzeti! - Megint mások: - Hiszek Magyarország feltámadásában!

Ebben a pillanatban, mert testem meghajlott: kiesett a bicskám a zsebemből. Lehajoltam, hogy felvegyem. És mikor a fülem egészen közel volt a földhöz, új csoda borzolta lúdbőrösre testemet. Itt minden kiáltás hallatszott ezzel a szöveggel: - Heil Hitler! Deutschland, Deutschland über alles!

Félénken, elállott szívvel lopakodtam bennébb. Hát tőlem jobbra egy szegletben egy magyarruhás, nagybajuszú zord- komoran- rettenetesen- iszonyú alak áll. Az ülepihez egy nyereg van kötve. A nyereg és intim egyénisége közé egy még véres kormonádli van szorítva, fele kilóg. Derekán egy elejtett ellenség koponyája ijeszt, tele kancatejjel, mely borrá megerjedt. Egyik kezében töltött pisztoly, másik kezében bomba, szájában óriási konyhakés szuggerált hajszálaimnak igen katonás magatartást.

Amint véres- dühös szavakat acsargott, lehelete kupánvágott. De érdekes, nem kancatej, hanem Martini- konyak érzett rajta. Meg- megismételve hörögte: - Belelövök! - Hasba rúgom! - Kettéhasítom a koponyáját! - Kiontom a belét! - Felrobbantom! -

Zöldre rémülve, hogy jövőmet ennyi dús ígérettel biztosítják, pihegve fordultam egy mellettem elhalványló szőke ifjúhoz.

- Kérem szépen, ha meg nem sértem, mi az Istencsodája ez itt?

A fiatalember katonás udvariassággal összeütötte a bokáját. Aztán lehajolt, először a jobb, aztán a bal térdét nyalta meg. Azután kigombolta a kabátját, mellényét és ingét és megmutatta a nyerő csontját. Akkor ballábra állt, s jobb karját a levegőbe fúrta. De már jobb kezével megvakarta a nyakszirtjét s bal lábát a levegőbe dugva vízszintesen tartotta. Ez a puritán, ősi köszönésmód az itt készülő magyar jövő híveinek általánosan elfogadott üdvözlése volt. Állítólag az Attila udvarából származott, akinek árja hunjai azt a zend szüzektől tanulták. E tanulás a fennevezett szüzek lényeges átváltozását vonta maga után, úgy hogy utána inkább csak zendek voltak, amiért vőlegényeik fel is zendültek. A fiatalember szíves melegen mondta:

- Aushalten, Testvér!

Megismételtem kérdésemet. A fiatalember büszke mosolygással lendített a terem felé:

- Ezek itt a fajmagyarság kifejezői. Most éppen kifejezik a fajmagyarságot. Mindig kifejezik. Ez a testvér pedig – és a késes, pisztolyos, karmonádlis szörnyetegre mutatott -, a keresztény – halálkeresztes alakulatunk vezére és most csoportja kormányprogramját tanulja, mert vasárnap zászlóbontás lesz a budai Vigadóban. Beszélni fognak még Csutora Péter, aki a múlt héten szabadult a szegedi börtönből, ahol tíz évet ült apagyilkosságért. Aztán két gróf és Mulyovics Tibor, akit sikerült kiszabadítanunk a Lipótmezőről. Csírázik a jövő!

De én már a negyedik ajtó előtt álltam. Ezen végre ott volt a kis tábla: - Szerkesztőség. - De egymás alá sororzva még több vasbetűs táblácska volt az ajtón. Az elsőnek ez volt a felírása:

- Veszett kutyáknak és tehetséges embereknek tilos a bemenet.

A másodiknak:

Ki csak cseppet tehetséges,

Nem lesz itten lehetséges.

A harmadiknak:

Sikoltjuk, mint bősz denevér:

Legyen hát harc! Ó, de ne vér!

A negyediknek:

Árja magyar, turán- német

Itt mutyiba jól megélnek.

Félve, nehogy tilalom- gyanús legyek, visszaemlékeztem arcomra mindazt a vonást, melyet ilyen és olyan keresztes, Nemzeti- Akaratos és hasonló gyűléseken láttam a hallgató palik arcán. Mikor beléptem, ügyet sem vetettek rám. Mindenki mély munkába volt merülve. A befejezett cikkekért már jelentkeztek is a nyomdászinasok. De mielőtt a kéziratok megindultak volna a végzetes útra: egy tégelyből sárgás- barna port hintettek rájuk. Ez Szabó Dezső- por volt, melyet az Elsodort Falu írója anyagcseréjének megszárított eredményéből őröltek. Így akarták Szabó Dezső- szagúvá tenni lapjukat, melynek minden betűje és minden írója csődöt jelent a szabódezsői akaratra. Az egyik munkatárs, aki egy kefelenyomatot javítgatott, észrevett. Kezembe nyomta a korrektúrát és szerénységtől eltikkadt hangon mondta:

- Kegyeskednék véleményt mondani konstruktív nemzetpolitikai cikkemről.

A lenyomatról a következő sorok vittek új elemeket az ős szem- tragikumba:

- A készülő sajtótörvényhez.

- Nagy igazságügy- miniszterünknek alzatos tiszteletemet jelentve -

A magyar géniusz új alkotásra nyilatkozik meg nagy igazságügy- miniszterünkben, kinek méltóságos sógora jóságos keresztanyjában volt szerencsém egy protestáns zsúron a Zrínyi Ilonákhoz, Rozsgonyi Cecíliákhoz méltó magyar nagyasszonyt megismerni. Nekem adatott az a történelminek mondható rendkívüli szerencse, hogy azt a kockacukrot, melyet az igazságügyi államtitkár úrral beszélgetve, kinek jogi tudását és magas igazságérzékét méltán tiszteli egész Európa, leejteni méltóztatott: felvehetem. Természetesen, volt annyi jó neveltségem és keresztény morálon tisztult érzésem, hogy nem tettem a kávéjába.

Az itt következő javaslatokban nem én akarok szernytelenül irányításokat adni a mi jóságos miniszterünk nemzetmentő munkájához. Távol tőlem! Egy ilyen kis porszemtől arcátlanság volna véleményt alkotni olyan dolgokról, mely fölött dicső Nagyjaink gondolkoznak. E javallatok a Honszeretetben szűrődtek le, ebben az izzó, fanatikus és intranzigens magyarságú, turáni miliőben nagyszerű vezéreink hatása alatt, akik, ha nem volnának, Európa sírva kérdezné: - Hol vannak szellemóriásaim? - És még így is csak úgy merjük e javaslatokat a mi Kegyes jó Urunk szemei elé terjeszteni, mint a magyar nép kenyérnél is égetőbb szükségeit:

1. Csak az lehessen író, akiről az anyja már születése előtt nyolc hónappal bejelenti, hogy íróvá szándékszik szülni. Az ilyen kijelölt egyeden már csecsemő korában olyan szemoperációt kell végrehajtani, mely egész életére lehetetlenné teszi, hogy nemzeti életünk tényeit olyan csoportosításban lássa, mely az osztályellenes izgatás vagy nemzetgyalázás ismérvét kimerítik.
2. Az ilyen író- csecsemő pelenkája mindennap hatóságilag megvizsgálandó. Azok a csecsemők, kiknek pelenkája szélsőségesen élénkszínű: az írástól örökre eltiltassanak.
3. Ezeknek az író- jelölteknek tizennegyedik születésnapukon be kell jelenteniük: hogy miről akarnak írni életük folyamán. Csak az ekkor előre bejelentett és ügyészileg nem kifogásolt témákról szabad írniuk.
4. Az írók kötelesek hetenként kétszer jelentkezni a tisztiorvosoknál. Amelyiket az orvos melankolikus, szangvinikus, vagy kolerikus vérmérsékletűnek talál: csak hivatalosan feladott témákról írhat. Ilyen témák lehetnek pld.:

A jeles főispán.

A kellemes főszolgabíró.

A Honszeretet, mint a jogásztársadalom egyetemes lelki Tábora.

Szálasi Ferenc élete és kora a serdűltebb ifjúság számára.

Magyarország, mint a helyes és egészséges földmegoszlás mintaképe.

Miért nem éhezik nálunk senki? Stb.

5. Hogy a velünk barátságban álló Németországot meg ne sértsük s a belső rendet ne veszélyeztessük: a hatóságok csak a németvérű anyák csecsemőit engedélyezzék íróvá.
6. Az eddigi magyar irodalomból az osztály és felekezet ellen izgató vagy nemzetgyalázó művek elkoboztassanak és nyilvánosan hóhér keze által elégettessenek: Például:  

Heltai meséi
Katona Bánk Bánja (aljas fráter).
Fazekas Mihály Ludas Matyija.
Petőfi összes művei (disznó!).
Tompa és Arany megfelelő versei.
Br. Eötvös József Magyarország 1514- ben és Falu Jegyzője c. regényei. (méltatlan arisztokrata és rossz magyar! Éljenek Festetics Sándor és Pálffy- Daun grófok!)
Mikszáth Kálmán több műve.
Madách: az Ember Tragédiája.
Tolnai Lajos összes művei.
Móricz Zsigmond megfelelő művei.
Ady összes költeményei.
Juhász Gyula, Tóth Árpád megfelelő művei.
Szabó Dezső összes művei azzal az engedéllyel, hogy a Magyar Élet néppolitikai okokból belőle nikotekszezett részleteket kiadagolhasson.

7. A nácik, bármily keresztesek, Nemzeti Akarnokok, magyarpártiak, Rákóczi- kurucok stb. Esetleges hazafias okokból elkövetett vétsége vagy bűne azoknak számíttassák be büntetés céljából, akik a magyarságot a velünk barátságban álló Németország vagy annyira hű honi németségünk ellen izgatják.
8. A büntető eszközök közé kérjük újból felvenni a spanyolcsizmát, a hármas koronát, a nyújtópadot és a máglyát.
9. Minden írói összejövetelen a kötelező megnyitó és bezáró ének a következő legyen:

Ha a Föld Isten kalapja;

Úgy Hazánk bokréta rajta.

Oly szép ország, oly virító,

Szemet, lelket andalító.

Kegyelmes jó miniszterünk látni fogja, hogy az ilyen eltökélten keresztény- nemzeti eszközökkel rendbe hozott Csonkamagyarországhoz a trianoni gazténnyel elszakított országrészek népei faji és felekezeti küönbség nélkül égő vágyakozással fognak visszarohanni. Bátorság! Kitartás! Harc! Tíz deka disznósajt!

A legutolsó, de nem utolsó kívánság voltaképpen egy kis külön papírkára szándékoztatott, mellyel a jeles cikk szerzője tízórást akart hozatni a szerkesztőségi inassal.

Már mindenkinek rajtam volt a szeme a szerkesztőségi szobában. Mindenkinek mind a négy szeme. A két külső szeme, mely barátságot és tiszteletet mondott. És a két belső szeme, melyek ezt mondták: - Milyen szép honfájdalmas temetést rendeznénk neked. Te leszel a leggusztusosabb, a legkiadósabb hulla Magyarországon.

Én kitártam karjaim s hangom a mélyebb források melegével buzgott elő:

- Honnak Szerelmesei! Nemzetes Uraim! Hej, Rákóczi, Bercsényi! Bezerédy! Mondjátok meg nekem Numi Tárem és Votan taták szerelmére, honnan kaphatnék biztos értesülést ifjúságom tisztaságának mikénti tényálladékáról.

Az arcokra büszke öröm derült. Hümér regős, aki a bonyhádi Fleckenstein- Ond törzs utolsó felturánlása volt, ihletve ugrott fel. A forró népszerűségű költő ódáját az Átlényegüléshez minden bajtársi szövetség hivatalos himnuszává fogadta. Az első versszaka e mély történelmi megnyilatkozásnak így szólt:

Magyar, hogyha nehéz élted,

Magad árjává cseréled.

Befogad a náci bárka;

A pengőnél jobb a márka.

Most az annunciáció mély ihletével szólt a költő:

- Jer, elviendünk Méhely professzor színe elé!
Velem jött mindenki. Olyan ünnepélyesen vittek, mintha Európai Kupa lettem volna egy football- zsűri kezében. Több kisebb szoba után egy ékesen díszített terembe értünk. A terem közepén egy szumir zsámolyon a nagy Fajtudó: Méhely professzor ült. Agg fejét feltartotta, szemei szent homállyal merengtek a múltba. Jobb kezében egy kötőtű volt. Jobb térdén egy tálacska volt. Bal térdén egy tálacska volt.

Jobb lába előtt a terem betonburkolatán pásztortűz égett. Mellette egy árva tilinkó önmagában tilinkózott. Bal lába előtt egy áldozati szent kövön valami zsinórféle. Lehetett volna barna villanyvezeték, öreg alsó elhasznált korca. Ez Emese köldökzsinóra volt. Erről lógott a magyarság a történelembe. Hümér regős jobb mutatóujját a bal orrlikába dugta, bal mutatóujját valahol maga mögött kvártélyozta el. Háromszor meghajolva a tárogatók zengésével szólt:

- Szent Tudónk, ó weltberümter Rassenkenner! Végzet Tudója, vér Tudója, orrcimpák Ismerője, ádámcsutkák Látója: ím: egy szerény halandó jött szemeid és tüdőid ítélete elé.

Az agg Tudós ajkai megereszkedtek. Alig hallhatóan szólt:

- Várjatok. Mindjárt visszatérek a regős hajdankorból. Csak Balambérnak adom vissza a pakli gyufáját.

Nemsokára megrázkódott. És már úgy köldökön szúrt a jobb kezében levő tűvel, hogy felkiáltottam. Olyan ügyesen csinálta, hogy egy csepp vérem éppen a jobb térdén levő tálacskába esett.

Énekszerű halk mormolással kezébe vette a tálacskát. Körülkötötte Emese köldökzsinorjával. Akkor az ősz táltos felemelkedett, a tálacskát a pásztortűz lángja s a tilinkó tilinkózása felé tartotta. A magyar humusz legmélyéről látszottak jönni szavai:

- Numi Tárem! Hadur! Tős- Től- Kinn- Csüng! Banzáj! Heil! Megismered véred?

Lehunyta szemeit. Percnyi mély hallgatás után különös borzongások futottak át testén. Aztán letette a tálacskát s valami csonton- velőn átriadó ujjongással dobta karjait a levegőbe:

- Uram elbocsáthatod vén szolgádat!

Akkor rajongó diadalmas kacagással térdre vetette magát elém, átölelte lábszáraimat:

Fejedelmem, királyom, mindig vártam turáni lelkem mélyén e megígért napot! Dicső Vezérem, tudd meg, hogy véredben Árpád apánk, Szent Honalapítónk egy csepp vérének hetvenötezerszáztizennegyed része kereng. Szittyák reménye, Bendegúz gyümölcse hájl! Áll Buda, él magyar még!

Úgy nekem estek ünnepelni, hogy kis szobákon, szerkesztőségen, faji megnyilatkozásokon, honszeretet- dobozokon és hangfogókon át kiszaladtam az utcára. Hazaérve, halálos fáradtan rogytam a díványra. Mélyen elaludtam.

Hát éjfél felé csak arra ébredek, hogy a vérem hangosan mondja:

- Honalapító fia, honalapítónak kell lenned.

Beláttam, hogy nem térhetek ki az átöröklés e tüzesebb rohama előtt. De mert mindig gyakorlati ember voltam s tudtam, hogy csak az a elkiség ér valamit, amelyik gubát is hoz a konyhára, sőt a szobára is, hogy az előszobát ne is említsem: gondolkodni kezdtem. Ha honalapító vagyok, olyan helyre kell vinnem népemet, ahonnan nem jön vissza. Mert ha visszajön, nem vagyok honalapító. Franciaországból visszajön, Németországból visszajön. Abesszínia sem elég ragadós. Megvan!

A Fidzsi- szigetekre vezetem népem! Ott a kannibálok megeszik őket. És akiket megesznek, azok nem jönnek soha vissza.

Mégsem lehet! Hiszen akkor nem honalapító vagyok, hanem: ekszkrementum- alapító. Nem honfoglaló, hanem: perváta- foglaló.

És ekkor jött az isteni sugallat. Elémbe villant egy brazíliai mezőgazdasági ügynökség hirdetése, melyet két évvel ezelőtt láttam, s amely a Brazíliába szállított élő földmunkás- hús kilójáért 17= tizenhét fillér átlagárat ígért. - Hont alapítok, hont alapítok! - énekelte a szívem. Lesz guba, lesz guba! - dúdolták zsebeim.

Másnap délelőtt dróttalan úton megkötöttem az alkut Brazíliával. Hatalmas hajórajjal fog ránk várni Hamburg előtt. Aztán elmentem Czettler Jenő valóságos belső titkos tanácsos úrhoz:

Oldal: KARÁCSONY BRAZÍLIÁBAN
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat