Szabó Dezső:

Döntő probléma  (II.)

Itt fel kell tennünk elkerülhetetlenül a kérdést: mi az egyén? Milyen lelki tényezők, folyamatok teszik az egyedet egyénné? Tehát: meg kell állapítani elsősorban: mi az, ami nem egyéni, ki az, aki a téves közfelfogás ellenére is: nem egyén. Nem egyén az: aki látásában, ítéletében, érzéseiben, akaratában: a tömeg- látás, tömeg- ítélet, tömeg- érzés és tömeg- akarat teljes hatásában lát, ítél, érez és akar. De legalább ennyire nem egyén az sem: aki minden látásában, ítéletében, érzésében és akaratában féltékenyen, sőt: mániákusan el akarja különíteni magát a tömeg- látás, tömeg- ítélet, tömeg- érzés és tömeg- akarat nyilvánulásaitól. Mert az az akarat, hogy különbözzünk, épp oly kevéssé tesz egyénné, mint az: hogy hasonlítsunk. Sőt: a különcök százain és azokon, akiket a közvélemény eredeti embereknek tisztelget vagy gúnyol: tapasztaltam: hogy a különbözőség állandó rögzött akarata: sokkal hatalmasabb egyéntelenítő tényező, mint a hasonlítás, a tömegbe illeszkedés vágya. Először: mert az ilyen embernek minden életmegnyilvánulása küszöbén tudatos erőfeszítéssel kell törekednie: hogy ne úgy lásson, ítéljen, érezzen és akarjon, mint az átlagemberek. És így függése a többitől követelőbb, fárasztóbb, több energiát fogyasztó. Másodszor: mert különcködésében, eredetiségében akarva- nemakarva rámozdul, rágépiesedik a különbözőség, a különcség, az eredetiség ama kevés mintáinak egyikére, melyek ama végzetes alma megrágcsálása óta a mai napig a világ minden különcét és eredeti emberét adták. Hiszen a különcök, eredeti emberek heveny- képviselői: az őrültek is egynehány, igen kevés, örök időktől fogva azonos mintára mozgó típus- csoportokba oszthatók.

Ennek a ténynek valódiságát könnyen utána lehet bizonyítani nemcsak az egyéni élet körében, de: a közélet: az irodalom, a politika terén is. Így pld. Azok a csak- azértis- különbözöm irodalmi furcsaságok, melyeket a jó öreg Kassák Lajos oly megható hűséggel cipelt át határainkon és rakosgatott irodalmi boltjába: lényegükben, lelki gépiességükben azonosak mindazokkal az irodalmi extrabokázásokkal, melyek az irodalom hanyatló koraiban a fiat- lux- tól fogva eltávolították egymástól a szelíd polgár lábszárait. Teljesen ugyanezt lehet megállapítani azokról a művészi azértis bukfencekről, melyek különösen a svihák Picasso óta oly megpróbálón foglalkoztatták a burzsuj epéjét vagy ostoba ámulatát. Hasonló jelenségeket könnyű volna a politikai életben is kimutatni.

Igen: tudatos akarat, tülekedés, rögzött gondolat, különbözőségi bukfencek nem adnak egyént. Amint a diófa diófa, az almafa almafa, a ló ló: az egyén egyén. Az élet végére elemezhetetlen tényezői teszik azzá. Fizikai és lelki tényezők. Ő nem tehet róla, nem hibája és nem érdeme, hogy egyén. Bár némelyik egyéniség bűnt, némelyik értéket jelent. Ez a természettől adottság, a tudattalan elemek ez ismeretlen, mély titkú munkája nem jelenti azt, hogy az egyén önmagára nézéssel és mások tükrében megismerve egyénisége főbb vonásait: azokat tudatos akarattal is ne fejleszthetné.

Az egyén és az átlagember, a mindenki közt valószínűleg az a főkülönbség: hogy a lelki gépiesség, mechanizmus nincs olyan hatalommal lelki megnyilvánulásaira, mint az átlagembernél és sokkal inkább tud bizonyos benyomásokra ösztönös gyorsasággal lelki gépiességébe új folyamatokat hozni, e gépiességet ezekkel módosítani vagy belőle némely folyamatokat megszüntetni, esetleg másokkal helyettesíteni.

Ez a sajátság elsősorban döntően egyénítő hatással van látására. Az átlagemberre rámondhatjuk: hogy elmúlt nemzedékek és élő milliók szemével lát. Temetők és tömegek nagy sokasága lát a szemeiben. Amikor jónak vagy rosszabbnak, szépnek vagy csúfnak, igaznak vagy valótlannak, igazságosnak vagy igazságtalannak lát valamit: ez a látás épp úgy nem az ő külön élettermése, mint a kalapja vagy a nyakkendője. Tessék meggondolni pld.: hogy a történelmi közösségek tagjai a parasztot évszázadokon át nem tudták embernek látni. És ez a látás teljesen őszinte, jóhiszemű, valósággal szervi megnyilvánulás volt náluk. Vagy: az emberiség egy jelentékeny része mily sokáig nem látta a természet szépségeit s még most is egész társadalmi rétegek szegények ezzel a nemlátással. De a látásnak ez az egyetemes gépiességtől meghatározott mikéntje érvényes az egyes esetekre is: egy eszmény, egy jelenség, egy tárgy látására is. És itt látás alatt az összes beérzékelést s a nyomukon keletkező ítéleteket értem. A már komikussá gépiesült tömeglátások és tömegítéletek végtelen sorát idézhetném. Lépten- nyomon lehet hallani pld. Hogy valaki a főváros fertőzött, miazmás levegőjéből nyárára elmenekül falu egészséges levegőjébe. A tény pedig az: hogy Budapest a Duna széles kapunyitásában, a hegyek és a síkság nagy leheleteiben, gondosan öntözve és tisztogatva – leszámítva egynéhány, aránylag nem sok részét: a világ egyik legegészségesebb városa. Míg falvaink igen jelentékeny része, a nyári hőség menedéktelen borzalmában, szaharai porfelhőkben, a bacilusok, legyek és állatok zsúfolt keveredésében, nem öntözve, nem tisztogatva eléggé, trágya- leves és iszapos árkokkal és pocsétákkal megverve a fojtogatásig bántja az emberi szervezet minden bánthatóságát.

Az egyén testi és lelki formáltságának, életfolyamatai egybehatásának mély titkaiból többé- kevésbé, egyéniségének ereje, aránya szerint: közvetlen viszonyban van a benyomással. Ez azt jelenti: hogy már a beérzéklés küszöbén, vagy szellemi látásnál a belső szemlélet akarati vagy ösztönös beidegzésénél: látását nem, vagy igen csekély mértékben határozzák meg már megszerzett látási formák, a lelki gépiesség rég beidegzett folyamatai. Így mintegy közvetlenül sajátos énjét, sajátos test- lelkét éri a benyomás (vagy gondolat) és sajátos látással, sajátos ítélettel felel rá. Ezért van, hogy az egyén évszázadokon át megszokott tárgyakat, jelenségeket, eseményeket másként, mintegy újból és újjá tud meglátni. Ezért különbözik emberlátása, ítélete az emberekről, történelmi szereplőkről vagy egyszerű magánemberekről: a tömeglátástól, a tömegítélettől. Ezért tudja más látás eredményeit hozni a jó, szép és igaz itéleteibe.

A pontos valóság ez az egyéni látás? Természetes: hogy nem, hisz pontos valóság valószínűleg nincs is s csak olyan elképzelés, mint a geometriai pont. De: az emberi valóságok egyik erős valósága, mely újságával s azokkal az életérdekekkel, melyeknek valamiféle megelégítést jelent: ezer és ezer lélekben lesz egy új gépiesség megindítója.

És itt értünk el egy olyan tényhez, mely döntően egyénné teszi az egyént és éppen történelmi szerepére vet széles látóhatárt jelentő világot. Látási, érzelmi, akarati formáinkat, lelki gépiességünk fejlődésének mikéntjét tudatos és talán még nagyobb mértékben: tudattalan testi- lelki életérdekeink határozzák meg. Mivel az átlagembernek érdeke az összebújás, a feltűnően ki nem látszás, az egyenruhaszerű hasonlóság: úgy bújik meg vagy mutatja magát a közös lelki gépiesség, a közös látási, érzelmi, akarati formák folyamataiban, amint az estére megtérő juhok bújnak a közös akol védelmébe. Az egyéniségnek ez az életformáló önzése más, mert mások az életérdekei. Neki legfőbb tudattalan és tudatos érdeke: hogy azok a sajátos erők, képességek, vonások, melyek egyéniségét összeadják, minél teljesebben érvényesüljenek. Ezért mindenekelőtt nem fél a különbözéstől. De nem is keresi azt s csupán test- lelke szerves parancsaira különbözik. De nem fél a hasonlóságtól, az azonosságtól sem, néha a legszokványosabb dolgokban. Mert ilyen esetekben ez a megegyezés nála a tömeglátással, tömegakarattal: szintén egyéni közvetlen látásának eredménye s úgy tudja a legszokványosabb dolgot vagy gondolatot a tömeglátás szerint látni: hogy mintegy újrateremti a tudat elé azokat a lelki folyamatokat, melyek ezt a tömeglátást az idők mélyén létrehozták. Így egy ilyen tömeglátás az egyénnél mégis az újság mozdító erejét s a vele együtt alkotás örömét sugározza a lelkekbe. Az egyén tehát hasonlításaiban, megegyezéseiben épp oly, sokszor még meglepőbben egyén, mint új, eltérő látásaiban.

Az imént mondottak értetik meg azt a közismert tényt: hogy az egyénnek általában vagy szenvedélyes barátai, hívei vannak, vagy szenvedélyes ellenségei. Az átlagemberek óriási részénél már az a tény: hogy megszokott lelki gépiességébe egy új folyamatot: a szép, a jó, az igaz egy új ítéletet, vagy akár csak egy rendkívülien nem átlag emberarcot akarnak bevinni: már zavart, bántást, a veszedelem homályos és fenyegető érzését kelti. Mert az átlagember egész élete a lehető legkisebb erőhasználat elvén valósul meg. Az pld. Hogy meglásson egy új szépséget, vagy nem- szépnek lásson egy rég szépnek belé láttatott dolgot: lelki gépiessége oly módosítását jelentené, hogy valósággal fájna neki az erre szükséges erőt ráhasználni. Természetesen, ez ritkán tudatos benne. De ösztönösen is az olcsóbb erőfogyasztáshoz folyamodik: gyűlöli az élete énjévé szokott lelki gépiességét fenyegető egyént.

De viszont: még a legátlagabb emberek ezreiben és tízezreiben is megvan a megbújt, legtöbbször nem tudatos vágy az új, a változatosság, a szélesebb látóhatár felé. Ez mintegy az önmaga cellájától és bilincseitől szabadulni vágyó rab halvány akarattalan akarata. Az ilyenek aztán az életbővülés, a megtágulás, a szabadabb lélegzés és mozgás kirobbanó és áhítatos örömével sodródnak egy- egy egyén hatáskörébe és lesznek barátaivá, híveivé, apostolaivá, néha: mártirjaivá.

Természetes: hogy az egyénnek ez az ellenséggé vagy baráttá megválasztó szétsugárzó ereje még hatalmasabb körű akkor: ha az egyéniség nyilvánvalóan nagy életérdekek, osztályérdekek, egyéni érdekek által rögzített hitek stb. Érvényesülését, uralmát fenyegeti más érdekek javára.

Tehát: az egyéniség önzése, természetes imperializmusa tudatosan és tudattalanul arra tör: hogy sajátos egyéni erői, képességei, sajátos vonásai érvényesüljenek. Ebben az egyéni önzésben van az altruizmus, sőt a messianizmus, és a mártírium- vállalás leghatalmasabb forrása. Azok az egyéniségek, melyek elég nagy arányúak arra: hogy valami síron túl tartót adjanak a közösségnek: egy nagy történelmi gondolatot, valami múlhatatlan szépséget, nagy következményű tudományos igazságokat stb.: mintegy két én életét élik meg. Az egyik: a mindennapi szükségek, a sírig tartó vágyak és akaratok énje. A másik az az énjük, énjüknek ama erői és képességei, melyek megtermik a közösségnek a századokon át ható értékeket. Ők tudattalan énjük minden mély ösztönével, öntudatuk minden elemével érzik, tudják: hogy ez a túlélő, mások és egész történelmi közösségek, vagy az egész emberiség életébe életté, védelemmé, szervezett jövővé, nagy emberítő lelki hatóvá valósuló énjük az igazi, hogy természetes imperializmusuk ez által az én által hódítja meg térben és időben a legintenzívebb és legextenzívebb életet.Ezért minden önzésük, minden megtartó akaratuk erre az énre irányul. Ha szükség kényszeríti: ezért az énért, annak teljes terméséért elhanyagolják, megtagadják, néha valósággal nem látják sírig tartó énjük legelemibb érdekeit. Ezért van, hogy oly sok géniusz esett zsákmányul a piac és politika legalsóbbrendű zsiványainak.

Viszont: ugyanez a jelenség oka annak, amit sok nagy túlélő egyénnel abszolút egocentricitásnak neveznek. A nagyarányú egyén annyira magába éli az egész közösséget, a mindenki életérdekeit, hiányait, szükségeit, a halál veszélyeit, az élet lehető útjait, annyira a saját túlélő énjében: a benne kitermett gondolatokban látja a hozzá szervesen tartozó történelmi közösség egyetlen egészséges jövő felé vivő útját: hogy minden bántalmat, mely a közösséget éri, önmaga bántásának, minden támadást, mely saját énjét vagy alkotását éri: egyszersmind a közösség veszélyének érzi. Ez az “egocentricitása” a nagyarányú túlélő egyénnek, melyet nem lehet összetéveszteni sok átlagember kaparj- kurta egocentricitásával: az egyéniség és a kollektív ember legteljesebb egysége, azonossága.

Íme: mintegy refrénszerű visszatéréssel megint ugyanahhoz a tapasztalathoz jutottunk: minél nagyobb arányú az egyéniség: annál inkább a közösség embere, termése, értéke.

Összegzés

Elértünk ahhoz a ponthoz: amikor összegezhetjük az eddig elért eredményeket és levonhatjuk belőlük a végső következményeket.

Első eredmény: Egyén és kollektív ember, mint egymás teljes ellentétének felállított képlete: sehol és soha elő nem forduló elvontságok. Minden egyed: teste- lelke összes meghatározottságában egyén is, kollektív ember is. De abban aztán végére analizálhatatlan különbség van, hogy az egyes egyed milyen arányban egyéni és milyen arányban kollektív képlet.

Második eredmény: Az egyéniség nem másoktól való különbözésben és nem is a másokhoz való hasonlításban van. A különc, ha csak különc: nem egyéniség, hanem: egy különbözési sablon. Az egyéniség a lelki gépezet ruganyosságában: beidegzett folyamatok gyors, ösztönös kiküszöbölhetőségében, új folyamatok gyors, ösztönös beállításában, a látás, a beérzékelés akadálytalan közvetlenségében, az ítélet és akarat új és új, közvetlenül tárgyi indításaiban van.

Harmadik eredmény: A nagy egyedek, azaz: azok az emberek, akik az élet bármely terén: a történelmi építésben, a politikában, az irodalomban és művészetekben, a tudományban a legnagyobb értéket jelentenek: tényleg időben és térben nagy közösségeket összefoglaló kollektív képletek. De egyszersmind: a legnagyobb egyéni képletek is. Kimondhatjuk: minél nagyobb az egyéniség: annál szélesebb körű, annál hatalmasabb igézetű kollektív képletet jelent.

Negyedik eredmény: a történelem minden tragédiája válsága, szenvedése, vesztesége nem onnan volt: hogy az emberek általában igen egyének. Hanem onnan: hogy az emberek döntően túlnyomó része nem elég egyén.

Ez utóbbi tétel az eddigi fejtegetések után is részletesebb kifejtést kíván.

A vakság életfogytiglani önkéntesének kell lennünk, hogy azt higgyük: a történelmi közösségek zavarai, a lázadások, széthúzások, ellenforradalmak stb. Onnan vannak: hogy a közösség polgárainak, még inkább: történelmileg szereplő polgárainak túlnyomóan egyéni lelkialkata van. Azt, hogy az átlag- ember, tömegember milyen magatartással vesz részt a közösség életében, három lelki indító határozza meg:

1. érdek,

2. félelem

3. ráhatás.

Az első alatt értünk minden elképzelhető érdeket, de a két legegyetemesebben ható érdek: a vagyonszerzés, vagy legalábbis a jólét akarata, a másik: az érvényesülés: előhaladás, rang, hatalom stb. A második: félelem önmagáért, hozzátartozóért, helyzete, jóléte, vagyona, élete stb. Elvesztéséért. A harmadik egy vagy több erős egyéniség és a környezet, a tömeg lelki vonzása. Ez a kettő rendesen együtt szokott járni.

És valóban: valóságos természetellenes jelenség volna: ha a tömegemberre az érdekek nem volnának ilyen döntő hatással. Az erős egyéniség, akinek sajátos, a dolgok lényegéből jövő látásai, ítéletei, akaratai vannak, akit sajátos erők, tehetségek képesítenek arra, hogy látásait, ítéleteit, akaratait érvényesítse az életben: ezt az egyéniséget, egyéniségének lehető megélését érzi legfőbb életérdekének s ha választania kell: inkább lemond a vagyon, a közvetlen érvényesülés érdekeiről, mint énjéről, melyben élete igazi értékét, minden értelmét látja. A tömeg- ember ezzel szemben abban érzi élete értékét, jelentőségét: hogy jólétben, vagyonban, rangban, hivatalosan kijáró megtiszteltetésben milyen helyzete van a tömegben, a közösségben. Hiszen ha ezeket mind teljesen elvesztené: alig maradna egyéb énje, mint pár tíz kiló hús, csont, vér, izom stb. Ezért mindig olyan tömegbe, a közösségnek olyan formájába igyekszik élete minden nyúlványával bekapcsolódni, amelyik biztosít számára ilyen érdekeket.

És természetes: hogy amint ezt a közösségi formát veszélyeztetik, amint a föld megmozdul alatta és földindulást ijeszt belé: rögtön riadtan szagol szét: hol van egy másik közösségi forma, egy másik tömeg, melynek kebelében ezeket az érdekeket átmentheti, vagy pláne új zsákmányt szerezhet az étvágyainak. Az erős egyéniség: lényegszerű látásával, egész láthatárból gyűlő ítéleteivel, egyéni akaratának minden más érdek fölött álló erejével nem veszti el sem az egyensúlyát, sem a bátorságát. A tömegember reggel hét órától negyednyolcig átrémülhet: forradalmárrá vagy ellenforradalmárrá, liberálissá vagy diktatúra- rajongóvá, kapitalizmus katonájává vagy kommunistává. Az érdek és a félelem ez a kettős lökése hozza létre némely országban azt a szomorú komikumot: hogy bármilyen tartalmú konstruktív közösséget, és bármilyen tartalmú destruktív szélsőséget évtizedeken át ugyanaz az embergarnitúra lát el. A történelem mintegy utánozza a modern asztalosság nappal szék – éjjel ágy nem túl ízléses találmányát: nappal konstruktív – éjjel destruktív és megfordítva. Van ország, ahol nemcsak egyének, de sok ezer tagú társadalmi alakulatok is, köldökzsinórt eresztenek a legszélsőségesebb jobb közösségekig. El lehet képzelni, milyen egészséges lehet az ilyen ország élete! Természetes: Geográfia asszonyságot nem pirítom meg azzal, hogy ezt a részét megjelöljem.

Tehát: az a két döntő tényező, mely az átlagember, a tömegember szerepvállalását a közösség életében meghatározza: éppenséggel nem jelent egyéni képletet, hanem: úgy velejárója az emberi életnek: mint a lélegzés, a vérkeringés. Azt is kimondhatjuk: minél inkább átlagember, tömegember valaki: annál akadálytalanabb és korlátlanabb rája e két döntő tényező hatása. Így érthetjük meg a harmadik ható tényező munkáját: az egy vagy több erős egyéniség és a tömeg lelki vonzását, igézetét. Éppen azért, mert tudata mélyén, hol összes életösztönei, érdekei, félelmei, életének egybetorló tudatos és tudattalan folyamatai védő sejtelmeket teremnek meg, érzi: hogy az ő látásai, ítéletei és akaratai voltaképpen eddigi használatra kapott idegen eszközök és ő nem tud látni, ítélni és akarni: szívesen szervezi be magát egy vagy több olyan egyéniség igézetébe, akiről hiszi: hogy az ő érdekeinek megfelelően tudnak látni, ítélni és akarni és látásuknak, ítéletüknek és akaratuknak érvényt is tudnak szerezni. A tömeg igézete, a tömeg lelki vonzása lelki magatartásukra épp ilyen érthető. Hiszen: minden egyes azonos lényegű tagja a tömegnek, hasonló cseppje a végtelen cseppből álló tengernek. Azután: ez a vonzó, ható tömeg is hasonló erősebb egyéniségektől kapja a maga lelki tartalmát. És végül: ezekben, a nagy organizmus életében csak sejt- értelmű lelkekben döntő tényező: a szám. Ez egyéntelen életük imperializmusa, ijedelmük orvossága, biztonságuk öntudata és jogérzésük legfőbb érve.

Mármost: helyezzük magunkat egy történelmi válság pillanatába. Bizonyos percekben, különböző belső és külső okokból: egy nemzet életében az eddigi életrendszer felmondja a szolgálatot. Végzetes mulasztások és hiányok, gyilkos hatású szociális gátak, beteg anakronizmusok, elmeddősült társadalmi osztályok, külső veszedelmek, fenyegető kényszerek stb. Stb. Az élet és halál megválasztása elé állítják a nemzetet. Az az idő érkezett el, amikor semmi kérdés elől nem lehet elbújni, amikor minden problémával teljes meztelen nyíltsággal kell szembeszállni. Amikor nem lehet foltozni, kis ötletekkel és látszatokkal ügyeskedni, kehes politikai furfangokon lovagolni. Amikor egy teljesen új életrendszer keretében az emberi együttélés, a történelmi építés, a nemzeti élet minden problémáját messzi időkre meg kell oldani. Minden recseg és szakad, vad étvágyak és lobogó félelmek, harsonás jelszavak és súgott ijesztések járják az országot és a lelkeket. A képes embert, vagy embereket, a vezért, vagy a vezéreket: az igazi látókat, a helyesen és teljes látóhatárból ítélőket, az erősen, rettenthetetlenül és a mindenkiért akarókat keresi mindenki.

És jelentkeznek is bőven: hangosan és fáradhatatlan ajánlkozással. Egy látásba fogva most az egész modern világtörténelem idevágó jeleneteit: e jelentkezők általában a következő típusokhoz tartoznak:

1. Első az a nagyon ritka, bármily nemzetnél nem minden században előforduló eset: hogy akad egy hatalmas géniusz: ki magában egyesíti faja minden életakaratát, alkotó erejét, hiányérzését. Aki lát minden részletet és minden összefüggést, minden okot és minden következményt. Aki egy nagy egységes gondolatrendszerben lát minden teendőt és látja a módokat és eszközöket ezek megvalósítására. És megvan az a képessége, hogy meglássa és megválassza azokat a munkatársakat, akikkel roppant történelmi feladatát új, egészséges életrendszerré építheti.

   2. A torok – emberek, a szónokok. Ezekből minden időben éppen annyival van több a szükségesnél, ahányan vannak. Ez pedig sok. Nemzeti gargarizálás vagy gazdasági zsargon, nemzetközi szóömlés, vagy ős- fajoskodás, liberális fehérmájúság vagy parancsuralmi szatíriazis, nemzetiségek lázítása vagy a faji purizmus szadizmusa: a tartalom mindegy: a típus ugyanaz. Egy ember, aki a torkában éli meg és intézi el a világtörténelmet. Idézi Hegelt vagy Joseph de Maistre- t, Marxot vagy Szent Istvánt, Kossuthot vagy Lenint: a fő az, hogy jó fordulatú mondatokat, pofánvágó hasonlatokat és metaforákat, nagy zengésű szóáradatokat vágjon ki. Ha ez sikerült, azt hiszi, elrendezte az országot a századok összeomlásáig. Ha aztán a történelem forgószele véletlenül a markába fújja az ország sorsát, úgy van vele, mint a gyermek az először látott ébresztőórával: nem tudja, hogyan szokták megenni.

   3. Az elmélet, a matematikai képlet, a geometriai ábra embere. Ezek könyörtelenek: mint a pontos számítással kilőtt löveg. Nincs bennük semmi emberi. Templomot, kis családi házat, vagy erődfalakat érnek: nekik mindegy: célba találnak. Ők nem a milliárd egybehatásban élő szerves történelmi élet jelenségeiből alkotják meg rendszerüket. A könyvtárban, az íróasztalnál a logikai gondolkodás formáival csinálják meg társadalmi, történelmi, politikai képletüket. Ami nem fér a képletbe: azt irgalmatlanul el kell pusztítani. Az ember az ők szemében nem egy millió gyökérről élő, végtelen ráhatások eredőjeként előteremlő élő és szerves valóság: hanem egy szám, vagy egy kémiai elem, mely csak annyiban van és amelynek csak annyiban szabad lennie: amennyi és amilyen szerepet ők adnak képletükben neki. Aki a világtörténelem utolsó másfél századát csak felületesen figyeli, láthatja: hogy az ilyen gondolkodású emberek mind végzetesebb hatással vannak az emberi együttélés viszonyainak elgondolására. Ez kétségtelenül mind súlyosodó nehézkedést jelent a történelmi élet embertelenülése, a lelki élet és szellemi, kulturális termés megszegényülése, az ember visszafejlődése és talán egy borzalmas halál felé.

   4. A kalandor. Válságos időkben a gombák nem tudják tartani a szaporodási rekordot velük szemben. Van köztük mindenféle arányú: a kis napi halásztól és sikátor- gyilkostól kezdve a terebélyes szervezetű Alcapone típusig. “ Politikájuknak” egy közös pontja van, bármily vízre is viszik a kalózhajójukat: a politikában nincs morál. És voltaképpen ez minden programjuk is, melyhez rettenthetetlen következetességgel hívek maradnak. Ez nem is jelent túl erőfeszítést számukra, mert: ez egyszersmind egész énjük, egész életük. Nincs az a képtelen hazug ígéret, rágalom, lázítás, dezertálás, árulás, amitől el tudnának undorodni s a leghitványabbul komikus piaci és bazári fogások és gyermekül hülye modorosságok, melyek ne volnának történelmi eszközök a kezeikben. Ha szabad rossz latin igét csinálnom: náluk a media épp úgy impatibularisant finem, amint finis impatibularisat media. Mert az eszközök és a cél oly egyformán maszatosak, hogy bátran ölelkezhetnek: hisz piszkosabbak már nem lehetnek. Kétségtelen, hogy ennek a típusnak iskolája az amerikai boutleggerizmusból kiindult banditavilág módszereiben lelhető fel: gondos és bármily morálú embert felhasználó megszervezés, a minden eszközzel dolgozó propaganda, a vakkegyetlenségű terror stb. Ezek az apróbb- nagyobb kalandorok aztán, bátorságuk és képességük arányai szerint: ezt a módszert Európában történelemmé próbálják valorizálni.

   5. Elgurult emberek, akik talán valamely szak körében hasznos munkások tudnak lenni, de akiket a túlméretező nagyravágyás, női unszolás, versenytársi igézet, vagy más rejtett lelki ok beloval a nagy futtatásba. Emberek, akik talán derék őrmesterek, használható századosok lehetnének az élet hadseregében: de a rendkívüli napok lázas szelei belefújnak a borjújokba s erre egyszerre egy egész marsallbotot éreznek ott feszengeni. Kis ijedt gyík pislogású közgazdácskák, beamter körvonalakba kérgesült főnök vénfiúk egyszerre olyan parancs- homlok és parancs- mell duzzasztó rettenetes marciális izommunkába kótyagosodnak, hogy mindennap háromszor kell felmosni őket a diktátori plasztikájukhoz. Elficamodott komikus karikatúrák, akik azonban a korlátlan lehetőségű napokban sírássá lehetnek a közösség életében.

   6. Végül a kis patkányok légiója. Politikussá kortesült tanyai tanítók, együgyü, ügyefogyott, vagy ügyetlen ügyvédek, a betegektől betegítésbe elbitangoló dú- orvosok, láthatatlan forrásokból élő alaktalan képletek, a sportban magukat eléggé ki nem rugdolózott izom – analfabéták stb., stb. Hajnaltól éjfélutánig szervezkednek, propagandát csinálnak, esküt vesznek ki, jelvényeket terveznek, történelmi megváltási pontokat szerkesztenek, közös plattformot keresnek, közös nevezőre hoznak, roppant titokzatosak és orrbaütőn demagógok, szörnyen Machiavellik, bár ennek azúrnak csak a nevét ismerik. Még a természeti szükségüket , a saját otthoni intim helyiségükben is, csak a titkos jelszó kimondása után merik elvégezni. Minden második szavuk: - Ha az uralmat átveszem... - De azért mindenre kapható szelíd és alázatos fiúk is. Korlátolt megbízhatóságú spadassin, korlátlan kiszolgálású lakáj, alkalmas kirakat- képű szalmaember, kéz- kezet- piszkol közvetítő és minden egyéb kapható náluk, ha: szolgálatukért átvehetnek valamit, ha nem is a hatalmat.

Most ez a kérdés, végzetes következményű, élet- halált megválasztó kérdés: vajon a tömegemberek tömegei e hemzsegő jelentkezésből kit vagy kiket fognak kijelölni arra, hogy a közösséget, a nemzetet az összeomló korból átvezessék a születő kor nagy építéseihez?

Tényleg előfordul az a történelmi csoda, nem mindenik nemzetnél s talán egy nemzetnél sem minden században: hogy egy hatalmas, az egész történelmi közösséget magába összegző egyéniség akarata sodrába tudja egyesíteni az egész nemzetet, s mint az élet és jövő egyetlen szerves parancsa: minden akarat, indulás és tett egyetlen forrása lesz. Az ilyen diktatúra, mely majdnem a megváltó mítosz csodáját teszi történelmi valósággá: bizonyos időben az illető népnek hatalmas újjászületését és életbővülését jelentheti. De itt van egy időrendi tény, melyre nem hívhatom eléggé fel a becsületes elmék figyelmét. Nem a diktatúra van meg előbb, mint rendszer, mint elmélet és azután ehhez toldanak egy diktátort. Hanem: előbb a diktátor van meg és rendszer, és elmélet és gyakorlat: az ő lángeszének, az ő egész egyéniségének a megvalósulásai. A diktatúra az abszolút történelmi líra: egy egész történelmi közösség egyetlen egyéniség életformájában mozdul a több élet, a megújhódott jövő, a gazdagabb termés és egészségesebb alkotás felé. Ez nem beteg kényszer, hanem az élet ösztönös mozdulása. Mert éppen úgy lehet mondani: Una natio una sola individualitas facta est: egy nemzet egyetlen egyéniséggé lett. Mint az: Una individualitas tota natio facta est: egy egyéniség az egész nemzet lett.

Igen: vannak gondviselésszerű, dús termésű, hatalmas formálású diktatúrák a történelmi földindulások idején. És ezekben az esetekben a diktátornak a roppant erkölcsi tőkét, mint egy titokzatost megbízatást, az adja: hogy vállalja saját személyében az élet- halál felelősségét minden tényért.

De lehetnek végzetes diktatúrák, helyesebben: diktátori kísérletek, melyek a temetőt tehetik egy ország jövőjévé. Ilyen az olyan eset: mikor a diktatúra csinálja a diktátort és nem a diktátor a diktatúrát. A diktátorság nem fejedelmi palást, nem fővezéri egyenruha, melybe be lehet öltöztetni valakit és ezzel a ténnyel diktátorrá lesz. De propagandával sem lehet diktátort szülni. Valakinek a képét oda lehet pingálni minden zsebtükör mélyére, minden fésű hátára, bajuszpedrő hüvelyére, tyúkszemvágó nyelére, intim ruhadarabra, elvonuló helyek homályába. Ez lehet orfeumi vicc , farsangi móka, léha és hitvány játék a tömegek rossz irányba gerjedt vonzalmaival: de nem becsületes történelmi rámutatás egy nemzet vezérére. Ilyen eszközökkel lehet dolgozni egy lupanar csillagainak reklámozására , de nem egy nemzet történelmi vezérének a megmutatására. A diktátor nem a ruha, nem bizonyos mozdulatok, nem propaganda árán diktátor. Diktátorsága benne van: test- lelke átkutathatatlan bozótjaiban, idegsejtjei titkában, egész lénye sajátos törvényszerűségében: abban a belső tőkében, mely anyák és apák végtelen során gyűlt s melyet az elérkezett idő valorizál.

De eltekintve e történelmi csoda ritkán megismétlődő eseteitől, ismételjük meg a kérdést: kit fognak a tömegemberek tömegei a maguk lényegszerinti képviselőjének, vezérének választani? Amit a tömegember látásáról, ítéletéről és akaratáról mondottam, érthetővé teszi: hogy amilyen képtelen meglátni az ország valódi helyzetét az összes összefüggés egységében, épp oly képtelen megítélni a kormányrúdra alkalmas ember képességeit. Lelki gépezete beidegzett folyamatai, érdekei és félelmei egyaránt arra lökik: hogy azt az embert kövesse, aki legtöbbet ígér, leghevesebben vádol, legrikítóbb színekben képviseli valamelyik irányt s akit már lehetőleg sokan követnek. Mert egyéntelen énje vacogó didergése a nagy történelmi szélfúvásban megenyhül: ha sok test melegít körülötte, ha a tömegben nem érzi külön határoltságát és különösen: nem érez felelősséget. Azonos mozdulatokban, szavalókórusokban, azonos düh vagy lelkesedési kiáltásokban, mint sűrű bozótban az ordas: egyszerre érezheti felelősségre vonhatatlan senkinek és összefogón hatalmasnak magát. A tömegember talán még születni is születő – kórusban szeretne.

A tömegemberben, a tömegemberekből álló tömegekben éppen azokban a történelmi pillanatokban csalatkozik leginkább a közösség, mikor a legnagyobb szükség volna rájuk. De nem kedvezőbb velük a helyzet a békés építés idején sem. Halálra volna ítélve az a nemzet és csakhamar messze letántorogna a nemzetek versenyének útjáról: mely a nevelés célját tömegemberek formálásában látná és erre építené életét. Az élet nyugodt munkájú csendes mindennapi harcában az élet minden terén minden egyén részéről igen sok ösztönös jó meglátásra, helyes ítéletre, kezdeményezésre, felelősségvállalásra van szükség: hogy a nemzeti munka egyeteme mindig gazdagabb, gáttalanabb, értékesebb legyen. A csodálatos emberi termés nem szavalókórusok, nem csánk- nyújtogató kórusok, nem rugó- kórusok: hanem erős, fegyelmezett, lényeg- látású, lényeg- ítéletű, törhetetlen akaratú egyének eredménye. Az emberi közösségek alkotásának alapformája az egyén.

2.

Most már tényleg elértünk oda, hogy röviden összefoglalhatjuk vizsgálódásaink legfőbb tanulságait:

1. A közösség legnagyobb biztonsága, legnagyobb ereje, termésének, alkotásának egyetlen biztos ígérete: az egyén, abban a meghatározásban, melyet e tanulmány folytán adtam meg.

2. A közösség tehát akkor egységes, egészséges, védett és termő: ha egysége, egészsége, védelme és termése az egyéni lélek folyamataiba van beidegezve. A tömegember épp oly kevéssé kollektív ember, amily kevéssé egyén. A tömegember az élet sztrájkja, a közösség tehertétele és legfőbb veszélye.

3. Mivel a közösségek belső zavarainak, visszahúzásainak, népszenvedéseinek legfőbb oka nem az egyéni alkatok, hanem: az érdekek egyenlőtlen kielégítése, az étvágyak anarchiája és hatalmi vágy:

1. Olyan életrendszert kell megteremteni, mely a zsákmányt és a parasitizmust lehetetlenné teszi.

2. Olyan politikai rendszert kell alkotni, mely a talaj és a nép egyetemének szerves, mindenütt, mindenpercben működő életformája s amely lehetetlenné tesz minden politikai kalandot, történelmi aranyásást, osztály-, vagy érdekcsoport élősdiségét. Olyan formát, amilyent a választójogról szóló tanulmányaimban nagy vonásokban megrajzoltam.

4. Az emberi kiválasztás (selectio) bármely formájánál, mindenféle nevelésnél, a munka, termés és alkotás megszervezésénél, az egész emberi együttélés elrendezésénél: ne kiagyalt, elvont tételekkel igyekezzünk irányítást parancsolni az élet folyamatára, hanem: megfigyelve az élet jelenségeit, egymásrahatásait, összefüggéseit, törvényeit: a megfigyelt természet eszközeivel és módszereivel törekedjünk javítani az életen.

5. Így pl. mondjunk le arról az őrültségről, hogy egyes orvosok, vagy orvos- közületek ítélete alapján irányítsuk a születési kiválasztást. Az emberiség legnagyobb jótevőinek, az emberi szellem legékesebb büszkeségeinek jórésze hiányoznék az emberi kultúrából: ha a család, a szülők betegsége, alkoholizmusa, terheltsége stb. Címén megtiltották volna bizonyos szülőknek a házasságot, vagy legalábbis a nemzést. Nem számítva azt a sötét lehetőséget, hogy némely országban ez a módszer irtózatos faj- gyilkosságra vezethetne: beteg szüléknek, beteg családnak lehet igen egészséges, sőt: a közösségre nagy értékű gyermeke. Amint egészséges szülőknek lehet beteg, értéktelen gyermeke.

6. De igenis: irányítani kell a születési kiválasztást olyan szociális viszonyok megteremtésével: hogy a fiatal férfi a nemi érettség legalkalmasabb pillanatában megházasodhasson, kellően megfizetett munkájával vidám, egészséges, gondok súlyától mentes otthont teremthessen. Hogy ne kelljen külön robottal elcsigázni feleségét a gyermektermés gazdagságától, az otthon feladataitól: hogy ne kelljen elvennie az anyát a gyermekeitől. És hogy az élet minden terén előre láthassa azokat az utakat: melyen gyermekei, bármily sok is van: hajlamuk és tehetségeik szerint érvényesülhetnek az életben.

7. Minden család, minden iskola, minden közület, minden intézmény nevelésének, minden nevelésnek célja: az összes termő csírájában, minden természeti adottságában szabadon fejlődő, dolgozó, termő vagy alkotó teljes ember, aki szétválaszthatatlan egységben: erős egyéniség és egyéniségének minden ösztönösségével, minden belátásával és életépítő erejével a közösség szerves tagja.

Tehát mindenféle nevelés célja:

a,

Egyént nevelni: azaz: már a legelső gyermekévektől az emberi fejlődés minden fokán arra nevelni az egyedet: hogy ne beidegzett sablonok, hanem: közvetlenül és lényeg szerint lásson. És összes tapasztalata közt keresse az összefüggéseket a teljes egyéni látóhatárig. Hogy ilyen közvetlen és lényegszerinti látással figyelje állandóan önmagát is. Ismerje fel igazi hajlamait, sajátos erejét, hiányait. Anélkül, hogy egyéb termő csíráját pusztulni hagyná, keresse meg azt az utat, mely erőinek leginkább megfelel, melyen leggazdagabban élheti meg énjét.

b,

Ezzel egyidejűleg a tanulmányok és az élet minden eszközével szerves látásává kell tenni, hogy az egyén mennyire nem különálló, elszigetelt valóság. Hogy minden egyén sorsa mily szervesen és végzetesen azonos a közösségnek a sorsával, melyhez a közös vér, lélek, közös érdekek, a védelem és a fejlődés közös feltételei kötik. Hogy a közösségnek mennyire érdeke: hogy ő legteljesebb, leggazdagabb énjét megteremhesse s viszont neki mennyire érdeke: hogy a közösségnek olyan életformája és lehetőségei legyenek: hogy minden egyénnek, neki és utódainak is megadhassa ennek a legteljesebb egyéni termésnek a feltételeit.

c,

A szelekció, a kiválasztás a közösség végtelen sokaságú feladatainak ellátására: csakis természetes kiválasztás, természetes szelekció útján történhetik. Ez alatt a következőt értjük. Bizonyos időkben az emberiség jó részén átlobban az a beteg vágy: hogy az ember behelyettesítse magát a természet: az élő szerves élet helyébe és elméletek és logikai futamok szerint ő irányítsa, sőt: ő csinálja az ember minden sorsát, minden fejlődését. Ez a homunkulusz- mámor aztán a legszebb jelszavakkal, a legtökéletesebb logikai képletekkel bitangítja el az embert, öli ki termő csíráit és ha sokáig tart: egy egész nemzet halála lehet. Most mindenki tehetségkutatásról (a falut már kupán kutatták), tehetség- kiválasztásról, sőt: hogy a tánc csűrdöngölővé fajuljon: külön tehetségek osztályáról és tehetségek iskolájáról prófétál. Most nem említem azt a súlyos okot: hogy beteg dolog volna az emberiség fejlődését vak rohanássá tenni s fejletlen gyermekeket úgy tömni a tudománnyal, mint a libát kukoricával. Az eredmény csak annyiban különbözne: hogy az a beteg elfejlődés, melyen a liba így átmegy: csak neki betegség, de annak aki megsüti: haszon. Viszont: az emberi fejlődésnél a betegség volna az egyednek és a közösségnek egyaránt. Legfennebb: egyesek tehetségkutató- főtanácsosok lehetnének. Olyanok: akiknek aztán igazán nincs semmi egyéb közük semmiféle tehetséghez. Mert itt van éppen az egyik legfőbb tiltakozás az ilyen válogatás ellen: szülő, tanító, mindenféle tanár általában azt a gyermeket vagy ifjút látja tehetségesnek, amelyiknek tehetségessé látásával önmagát is tehetségesnek igazolhatja. Különben is: a tehetség meglátásához és megkülönböztetéséhez azoktól a bizonyos ügyességektől és szorgalmi jelenségektől, mely az ifjúi évekkel gyakran velejárnak: olyan emberlátás, a lélek ismeretének olyan tehetsége kell, mely éppen a gyakorlati, tettes életben nem élő tanító népnél van meg legritkábban. De különben is: a tehetség titokzatos ereje igen sokszor éppen a legnagyobb tehetségeknél igen későn nyilatkozik. Rengeteg nagy adakozója van az emberi kultúrának, akiket a gyermek- és ifjú években valósággal hülyének, bolondnak, semmirevalónak és mindenesetre: nem kiválasztandónak ítéltek. A tehetségesek osztálya, a tehetségesek iskolája legfennebb arra jó móka: hogy a középosztály elképtelenült rétegei megvédjék gyenge csemetéik leendő pályafutását a népi erők gazdag beömlésétől.

Mi tehát a természetes kiválasztás ezen a téren? Hagyjuk teremni az életet meg nem szűrt gazdagsága kiszámíthatatlan eredményeivel. Lehetővé kell tennünk minden társadalmi réteg gyermekei számára mindenféle iskola látogatását, a jó otthon, kellő ruházat és minden iskolai szükség ellátásával. És mivel a paraszti és más szegényebb rétegek ezen a téren még nincsenek kellő belátásra nevelve: hatalmas társadalmi és iskolai propagandával kell őket igényesíteni arra, hogy hajlamos gyermekeiket a különböző iskolatípusokba engedjék tovább tanulni. Ezzel a folytonos mozgósítással a nemzet egyeteméből és nem egynéhány száz különös jóakarattal összemarkolt egyedből fognak kitermelődni az ország tehetségei. Természetesen: az itt mondottak nem érintik azoknak a jó népi diákoknak segítségét, melyre több középiskola olyan szép példát adott.

8. A közösségnek és az egyénnek egyaránt kára és veszélye: ha az ifjakat fejlődésük igen korai fokán specializáljuk: túlnyomólag bizonyos szaktanulmányokra fogjuk. Mert:

a, A lelki adottságok, a lelki elemek, a lelki folyamatok végtelen egymásrahatásukban szükségszerűen feltételezik egymást. A lelki élet egység, hol minden elemnek, folyamatnak megvan a szükségessége. Lehet: hogy egy kiváló matematikai tehetség kifejlésének szükségszerű velejárója: hogy e tehetség birtokosa zenével foglalkozik, vagy regényeket olvas, vagy botanizál. Az én tényleges, letagadhatatlan emberlátásomnak egy jelentékeny része onnan van, hogy kora gyermekkorom óta mindig ösztönös mohó odaadással figyeltem az állatok életét. A lelki életnek ez a szabad fejlődése, a lelki folyamatoknak ez a kikutathatatlan gazdag egymásrahatásai: az a dús humusz, melyből a tehetség, a lángész előizmosodik. Tehetség és lángész csak teljes, meg nem szegényített, meg nem nyirbált lelki életből nőhet ki

b, Végzetes volna a közösségre: ha vezető rétegei csak egy lelki szemű: csak csupán szakemberekből állanának. Az élet nem közgazdaság, nem pénzügy, nem hit, nem honvédelem, nem irodalom és művészet, nem szociológia, nem ilyen vagy olyan tudomány: hanem: mindez együttvéve s ezenkívül elemei végéremehetetlen összehatásaiban: végtelen, örök új problémákkal dagályló lélek. A szellemileg legjobban felfegyverzett szakember is kevesebbet lát a maga szakjában: ha nem kapott beidegzéseket a kapcsolatok, az összefüggések és a történő ember ezerféle megnyilatkozásai iránt. A csak szakember a közösség minden életproblémáját csak szakszempontból látja és ez végzetes lehet az egész közösség életére.

c, Azok a lelki elemek, melyek sok esetben még a közös érdekek igézeténél is erősebb és próbaállóbb szolidaritásában egyesítik a közösség tagjait: a közös kulturális elemek. Bizonyos dolgoknak egyforma tudása, a honi földnek egyforma képe minden lélekben, kapcsolatban mindazzal, amit ez a föld a múltban és a jelenben jelent szépségben, kultúrában, a hon védelmében, a gazdasági életben: az élet minden terén. A múlt, mely a közösség egyetemes életét ismerteti a századokon át az élet minden meghatározásában. A honi irodalom és a világirodalom nagy alkotásai, melyek az emberiséget formáló nagy gondolatokat, az örök szépségeket és az emberlátás végtelen változatú, lélektágító képességét viszik a lelkekbe. A közös játékok, dalok, táncok, zene stb., stb. Azután egy bizonyos átlagtudás az emberi élet alapjait jelentő tudományokból. Ezek mind nem csak mint a lelki raktár közös elemei jelentenek egységet, szolidaritást. Hanem: e közös tanulmányok humanus része gazdagítja emberré az egyént úgy, hogy úgyszólván az egész emberiség látóhatárában és gondolatkincsével szeretheti és szolgálhatja a saját nemzeti közösségét. A szépség, az igazság, az emberi jóság, az emberi és nemzeti ideálok közös látási formája az a mély, szerves egység, melyet csak a közös humanus tanulmányok adhatnak. A haláldátuma lesz az emberiségnek az a nap, melytől kezdve oly sietős rohanása lesz, hogy nem ér rá kellő számú éveket adni az emberi tanulmányok mély és sírigható formálásának. Erre szerves, emberi szüksége van mindenkinek: a tanárnak is, a művésznek is, az írónak is. De még ezerszer inkább: a gép, a had, a gyár, az üzlet embereinek. Ez az egységes emberi fejlődés egyetlen útja. És ez a nemzeti szolidaritás, a közösségi érzés, és életünk közösségi indításainak legmélyebb természeti alapjai.

E fejezet folyamán tehetségről és lángészről is beszéltem. Sokak szerint ezek a múlt misztikus és homályos fogalmai. Kellő ráhatások alatt mindenkinél el lehet érni ugyanazt az eredményt. Csak kronológikus véletlen, hogy nem a boldogult Pintér Jenő írta Shakespeare drámáit és nem Shakespeare írta a Pintér Jenő túlgravitációs irodalomtörténetét. Nincs szerencsénk: ez a véletlen is az anglus javára ütött be vagy ki. Vannak aztán olyanok, akik elismerik ugyan az eddigi lelkek teljesítő képességeinek értékkülönbözeteit, de állítják: hogy a nevelés és az élet minden ráhatásának egyenlőségével ezeket a különbségeket semmire lehet lefokozni. Ha valaha az emberiség oda fog szürkeállománytalanodni és agytekervénytelenedni, hogy nekiáll ennek a bájos kísérletnek: bármely állatfaj könnyen elfoglalhatja majd az ember eddigi helyét a Földön. Mert ezzel az egyenlőségi diétával el lehet majd érni, hogy a született lelki erőket már a bölcső szélén megöljük. De igazi lelki erőket, képességeket, tehetséget vele sohasem fogunk adni. Az emberi egyenlőség elvére éppen azért van szükségünk: mert az emberi test- lélek születési adottságai végtelen különbözők és egyenlőtlen értékűek. Ezért kell az életverseny feltételeinek nemcsak elvi, hanem a gyakorlati lehetőségben is megvalósuló egyenlőségével a nemzet egyetemét állandó lelki mozgósításban énje legtermékenyebb erőinek, legjobb termésének megteremtésére mozdítani. Így ebben az örök mozgósításban mindenki a legtöbbet adja a közösségnek, amit adhat. És ebben a mozgósításban adja meg önmagáról az egyén a pontos értesítést: hogy a nemzeti élet, a nemzeti munka milyen helyére kell állítani.

Oldal: DÖNTŐ PROBLÉMA [II.]) (1942.)
Szabó Dezső (1879- 1945) - © 2008 - 2024 - szabodezso.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat